Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Fried István: A „megváltó" Mátyás király esete a szlovénekkel
Fried István könyvéből: Mátyás király a szlovén nemzeti klasszikusokat erősen foglalkoztatta, a romantikus Francé Préserent ugyanúgy, mint a századfordulós modernség európai jelentőségű reprezentánsát, Iván Cankart, akinek Sódba (ítélet) című verse és Mibaszna Marko és Mátyás király című elbeszélése magyarul is olvasható. S bár Lukács István tovább nem követi Mátyás szlovéniai szépirodalmi utóéletét, az elemzett anyagból is kitetszik, hogy oly súlyos problémák ölelik körül ezt az alakot, mint a történelmi személyiség költői értékelhetőségének kérdése, a nemzeti hős megteremthetősége, poétikailag kiváltképpen jelentős a népköltészet és népköltészeti alak szépirodalomba asszimilálásának esélye. A romantikától a századfordulós modernségig ívelő korszak szlovén poétái egyként reagáltak a nép- és műköltészeti hagyományra, az irodalmi irányok egymástól eltérő szubjektum- és személyiségfelfogásaira, valamint a XIX. század végétől kezdve arra a bölcseleti törekvésre, amelynek a magyar századfordulós modernségben is sokat idézett-emlegetett Friedrich Nietzsche volt a legjelentősebb képviselője. Ezen a ponton megint a szlovén—magyar irodalmi párhuzamok lehetősége dereng föl, még akkor is, ha a szlovén és a magyar történelem-értelmezés fontos eltéréseket mutat. A mitizálás és a demitizálás, a heroizálás és a deheroizálódás ritmusában változik a szlovén irodalom Mátyás-képe, miközben letagadhatatlanul ott rejtőzik a háttérben a népköltészet alakváltoztató kulcsfigurája. S ami szintén figyelemre méltó lehet: a magyar érdeklődés viszonylag korán fölfedezte a szlovén ballada-, illetőleg románchagyományt, s ha német átköltés nyomán is, de Greguss Ágost igen népszerű és sokáig iskolában tanított balladafelfogása, amely A balladáról című könyvében lelhető meg, teret szentel a szlovén népköltészetnek. Az meg kiváltképpen érdekelte a magyar kutatókat (már a XIX. század végén), hogy Mátyás király milyen alakba öltözött a szlovén néphagyományban. A szlovén-magyar irodalmi érintkezések az 1930-as esztendőkben élénkülnek föl (az említett Pável Ágoston és a magyarul kiválóan beszélő-író Vilko Novák jóvoltából); de csak az utóbbi másfél évtizedben beszélhetünk arról, hogy szlovének és magyarok kölcsönösen tudomásul vegyék egymás szellemi teljesítményeit. A szlovén irodalom magyar fordítói között még Csuka Zoltánt is emlegethetjük, újabban Gállos Orsolyát, míg a szlovéneknél Stefan Barbaric, Joze Hradil és Kajetan Kovic említendő. Lukács István vállalkozása ebbe a sorba állítható, két tudományosság kapcsolódási mezején fejti ki tevékenykedését, s így közvetítőként is számottevő munkát végez. A jelen könyv a közép-európai hasonlóságok, érintkezések, irodalmi párhuzamok, „tipológiai analógiák” gondolatkörében mozog, és ezen keresztül az irodalmi Közép-Európa képzetét erősíti. Jellemzője még a tudományköziség, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy a folklórkutatás, az irodalomtörténet és az összehasonlító irodalomtudomány számára egyként van mondandója, a könyv mindhárom részdiszciplínába besorolható. A magyar olvasó a Mátyás királyt körülövező legendárium, mondaképződés állomásait járja végig, miközben betekintést kap a szlovén irodalom XIX. századi történetébe. Ugyanakkor a közös történelemre is fény derül, hiszen Mátyás király és a déli meg a nyugati „szlovén tartományok” kapcsolatának alakulását érzékelteti az említett mondateremtődés, a szlovén etnográfus Iván Grafenau-
