Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Kmeczkó Mihály: Köztes hazában (regényszínpadi jelenetek)
ahhoz, hogy szemétnek lássék a szemét?!) (Hm. Hm.) Ezt még egyszer ki ne ejtsd a szádon, te rusz-gusz (RUSZ-GUSZ!), mert megfojtalak! (MEGFOJTALAK!) Istenem! (ISTENEM!) Hogy lehet valaki (VALAKI!) olyan hülye, hogy abba köpköd, amiből eszik?? Amiből fal! Mert ide, ebbe az országba, ebbe a városba csak a csupasz seggedet hoztad ám! (A férfi olvasók gyönyörűségére — teszi most hozzá az írónő.) Emlékszel-e még? Itt lett belőled ember! (EMBER!) Általam lettél valaki! (VALAKI!) Ami vagy, azt én csináltam belőled! Ho ta csinaltol belőlem embar, okor omit an okorok, őzt ta okorol. (Pötty.) Mit akarsz?! (Blöff.) Meg mo megyak igazgatóhoz, atiratok fiamot szlovák iskolába (Pötty.) Aztán mért, te liba? (Blöff.) Mert venger nam embar. Es ta leni venger. (Pötty. Pötty.) Azt próbáld megtenni! De olyat még az Úristen se látott, amit én akkor teszek veled! (Blöff.) Matyik Uristan? Ta? Vagy másik? (Pötty. Pötty.) Galjuska Galagonya berohant a gyerekszobába. Nem tudná megmondani, miért, hiszen tudta, hogy a gyermeke nincs ott. A férje utána. Mert ő (meg) úgy tudta, hogy a gyermek a szobájában van. Miután nem találta ott, meggyanúsította Galjuska Galagonyát, hogy el akarja tőle lopni, mert az ő akarata ellenére szlovák iskolába kívánja átíratni. Követelte, hogy azonnal „adja elő” a gyermeket. Galjuska — maga se tudja, (hogy) miért — azt mondta, nem adja. Erre a férje felforgatta az egész házat, de a gyermeknek csak hűlt helyét találta. Rossz előérzete támadt. Hirtelen olyan késztetést érzett, hogy most, azonnal ki kell tekerni a Galjuska Galagonya nyakát, vagy a varkocsánál fogva felszögezni a plafonra. Míg azon gondolkodott, melyik megoldás is lenne jobb Galjuskára vonatkozóan, szinte gépiesen — anélkül, hogy tudatosította volna cselekedetét — bement a fürdőszobába, beáztatott egy frotír fürdőlepedőt, majd kicsavarta belőle a vizet és visszament Galjuska Galagonyához. Nem kérdezett tőle semmit, nem szólt hozzá egy szót sem, csak elkezdett körözni a feje fölött a súlyos törülközővel (az írónak előbb a héja madarat, végül a vadászbombázó repülőgépet juttatta eszébe ez a kép), majd lesújtott a félelemtől remegő női testre. Galjuska nem szólt egy szót sem, mert mérhetetlen gyűlöletet és mindenre való elszántságot látott a férje szemében. Nem kívánta a szavaival méginkább maga ellen fordítani, magára haragítani. Állt, mint egy magányos nyírfa az erdő szélén, kitéve a természet minden megpróbáltatásának, kegyetlenségeinek. Egyetlen mozdulattal sem védekezett. De hiszen nem is volt ő ott ebben a pillanatban, ahol az ütéseket mérték rá. Barátnőivel sétált a messzi-messzi folyóparton. („Olyan a venger ló nélkül, mint más ember ész nélkül!”) Vasárnap délután van. Nyár. Szőkén hullámzik a búzatábla, lustán kígyózik a folyó. Nagyot csobban a víz egy-egy kíváncsi hal nyomán. („Mitől ilyen vérengző ez az állat, hiszen nem is eszik nyers húst, mint a hordában özönlő, pusztai ősei.”) Áll a levegő. Szinte harapni lehet a forró illatot. Amerre a szem ellát, virág virág hátán. Színfoltok repkednek a virágok felett is. Soha sem látott, csodálatos színek. („Alattomos vadállatok. Ezért retteg tőlük Európa több mint ezer év óta. A mai napig.”) Legények jönnek a faluból. Vidámak. Halihóznak. Körbefogják őket, és a blúzuk meg a szoknyájuk alá nyúlkálnak. A lányok torkuk szakadtából sikongatnak, ide-oda futkosnak a legények gyűrűjében, mint a ketrecbe zárt bárányka ünnep előtt. („Nem lehet őket annyifelé darabolni, hogy újra ne Kmeczkó Mihály
