Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Kmeczkó Mihály: Köztes hazában (regényszínpadi jelenetek)
kifecsegtük — ez a — kezdő író tollából származó — s ebben a pillanatban még távolról sem befejezett — regény készül). Egyébként is: Nem vádiratot készít az író, hanem regényt. Erre büszke volt. Duzzadni is kezdett rögvest a melle. Egészen nőies lett. S amikor írás közben megköszörülte (kissé) mindig rekedtes torkát, tagadhatatlanul női(es) hang ütötte meg a fülét. Miközben egymás után körmölte a szavakat, bal kezét — lévén jobb kezes egy alakuló jobboldali demokráciában — óvatosan becsúsztatta a combja közé. Szinte sóhajszerűen szakadt fel belőle a bizonyosság: Mindig tudtam, hogy az író nem én vagyok. Mert én: az valaki más. Az író: (mindig) (valaki) más. S ha most valaki azt mondja, hogy ez nem igazság, nem lehet egyszerre ennyi hetet-havat összehordani, annak csak azt tudom mondani: igazság nincs. Az igazságnak annyi magyarázata van, ahányan szólnak róla (értelmezik). Az igazságnak annyi arca van, ahányan reápillantanak (nézik). (Bár nem biztos, hogy látják.) Hogy az író férfi-e vagy nő, egyre megy. A lényeg az, hogy érzékeltetni tudja a jelenségeket. Van, amit férfiként él meg, van, amit nőként. Az sem ritka, hogy valamit egyszerre él meg férfiként és nőként. Van, amit „csak” emberként érzékel. A következő jelenetet azért kívánja nőként „megélni” az író, mert a jelenetnek csupa férfi tagja van. (Úgy látszik, a regényszínpadon is történnek bakik.) (Sajnos.) Ezek a férfiak konspirálni ültek össze egy olyan gyűlés után, amelyen számukra kedvezőtlen döntés született. Ott ugyan nem szóltak semmit, nem tiltakoztak egyetlen mondat erejéig sem, de annyira dúlt-fúlt bennük a méreg — méginkább a gyűlölet —, hogy nem bírták megemészteni a történteket. Előbb a szakállas tömzsi szólalt meg. Holnap ki kell ütnünk a nyeregből a főpolgármester alpolgármesterjelöltjét. Úgy hangzott ez a mondat, mint amikor nagy vadászatok idején megfújják a kürtöt, s a hang(ja) eszeveszett gyorsasággal fut a fák között, át a bozóton, cserjésen, dombnak fel, völgybe le, megdobogtatja a szegény állatok szívét, riadalommal, félelemmel tölti el őket, hogy futásnak ered mindegyikük, ki merre lát. Ugyanettől a hangtól azonban dagadni kezd a hajtok és a vadászok melle a zeke alatt, megdöndül és dübörögni kezd a föld, a szikla a lábuk (a bakancsuk) alatt, s a szemük úgy szórja a szikrát, a nyilak garmadáját, hogy — teljes joggal — azt érzik, az üldözött vad leterítéséhez már nincs is szükségük fegyverre. A konspirálók úgy érezték, semmi sem lehetetlen számukra. Minden eszközt igénybe vesznek, hogy az igazuknak — pontosabban: az érdeküknek — érvényt szerezzenek. De akkor ki lesz az alpolgármester, kérdezte bátortalanul a gömböcfejű. A hajtókat és a vadászokat úgy meglepte — úgy kibillentette a sodrából — ez a váratlan (merényletszámba menő) esemény, mintha most jöttek volna rá, hogy valaki elorozta a töltényeiket, benedvesítette a lőporukat, vagy elgörbítette a puskájuk csövét. Akkora lett a felháborodásuk, hogy majdnem elfogyasztották (vacsorára) a gömböcfejűt. Nem is szólt aztán szegény többet, mintha valóban nyársonsültet (vagy pecsenyét) készítettek volna belőle. Amikor végre elült a szűnni nem akaró felháborodás, abbamaradt az egymás szavába kiabálás, és már senki sem akart túlharsogni senkit, olyan csend lett, mint éjjel a szegények templomában, melynek még egere sincsen. Egymásra néztek, de nem volt, aki Köztes hazában
