Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Polgár Anikó: Csengeri „magyar dolmányba” öltöztetett Catullusa (tanulmány)
Csengeri „magyar dolmányba” öltöztetett Catullusa „Ó, Colonia, mely kívánsz hosszú hídon enyelgni”-------------uu — u — / / — u — u u — — (2 7. old.) Rímes ütemhangsúlyos sorokban fordítja a szapphói versszakban íródott 11. carment, miközben az idézett 51. carmen esetében megtartja a szapphói versszakot. Ebben az esetben Csengeri is úgy érzi, hogy következetlensége magyarázatra szorul: „Következetlenség vádjának tettem ki magamat azzal, hogy a 11. költeményben modern alakkal cseréltem fel a sapphói strophát, vagyishogy régi fordításomat majdnem egészen megtartottam. A két utolsó stropha az oka, a melyeket más formában - úgy éreztem - csak elrontottam volna.”26 Hasonlóan járt el a hexameteres költeményekkel is: Catullus két hexameterben íródott verse közül az egyiket (62. carmen) rímes ütemhangsúlyos formában, a másikat (64. carmen) viszont formahűen, hexameterekben fordítja. A formahű fordítást a 64. carmennek az alexandriai költészethez való kötődésével indokolja, „a 62. carmen formájának megváltoztatását pedig ezúttal így magyarázza: a „62-ik darab régi fordítását pedig - őszintén szólva - sajnáltam eldobni a hexameterért.”27 A 63. carmen különös versformáját saját bevallása szerint megpróbálta úgy megtartani, hogy egyben a magyaros, ütemhangsúlyos versforma felé közelítse28. A disztichonban íródott verseknek a felét (51-ből 25-öt) fordítja formahűen; a hosszúversek esetében ezt azzal magyarázza, hogy a 67. kivételével - éppen ezek a darabok hordják leginkább magukon az alexandrinismus bélyegét.”29 Az epigrammákat a könyv előszavában támadó és lírikus természetűekre osztja, s e csoportokba való tartozásuktól teszi függővé a forma megtartását (71, 74., 78., 80, 81, 88, 89, 90, 94, 97, 98, 100, 103, 105, 106, 110, 111,112, 113, 114, 115. carmen), illetve ütemhangsúlyos és rímes (pl. 69, 70, 79, 84, 85, 99, 116. carmen), néha időmértékes lejtésű (pl. 73, 76, 104, 107, 109. carmen) formával való helyettesítését. Csengerinek a forma megválasztására vonatkozó indoklásai tehát nagyon sokfélék: szerepet kap bennük a fordító szubjektív hozzáállása, a versformáknak a célnyelvben és a forrásnyelvben betöltött szerepe és elterjedtsége, a versek tartalmi jegyei (pl. a támadó és lírikus természetű epigrammák esetében). Úgy tűnik továbbá, hogy Csengeri nemcsak a következetlenség vádja ellen próbál meg ezekkel a különböző forrásokból merített érvekkel védekezni, hanem a saját fordítói elmélete és gyakorlata között feszülő ellentétet30 is megpróbálja elsimítani (míg Csengeri elméletben - ezen munkájának előszavában is - egyértelműen az antik formáknak modern versformákkal való helyettesítését támogatja, mivel ezt tartja haladóbb irányzatnak, a gyakorlatban művének több mint egy harmadát formahű fordításban adja). Az ellentmondás abból is adódik, hogy Csengeri második fordítása a Magyar Tudományos Akadémia felkérésére készült, így vélhetőleg nagyobb pontosságot vártak el tőle, s ebből a szempontból meg kellett indokolni az első kötetből általában jelentéktelen változtatásokkal átvett
