Irodalmi Szemle, 2001

2001/11-12 - Peter Ďurkovský: A különc (elbeszélés)

Ádám és Éva

Az én Néhakedvesem aztán időnként beszélt nekem hasonló élősködőkről, akik könnyen jutnak mindenhez. Tartalmas és érdekes percek voltak ezek.

Egyszer az egyik elragadó szeánsz alkalmával szóba hozta a vendéglőst, aki két évvel ezelőtt sörös kancsót vágott egy tisztes családapa fejéhez. Ez a családapa csaknem hat hónapon át eszméletlenül feküdt. A sebesülés következtében meghibbant. További hat hónapon át az orvosok mindent elkövettek, hogy megtanítsák legalább néhány alapvető szó kiejtésére.

Undor fogott el.

— S az a vendéglős...

— Az a vendéglős nagyon rejtélyes erőknek köszönhetően felmentést kapott a felelősségre vonás alól.

Az undorom csak fokozódott. Azért tessék-lássék kicsit kételkedtem:

— Ez hihetetlen.

— Neked hihetetlen? Hisz magad is ismered a sérültet!

— Nem ismerek senki ilyent.

— Ismered.

— Tényleg nem emlékszem.

— Tudod, ki volt az illető? A sérült? — kezdett magából kikelve ordítani.

— Hát ki? Na?

— Az öreg Hruska.

Megdermedtem. Tán gyenge is rá ez a kifejezés.

Máig sem tudom, miként kerültem haza. Csak arra emlékszem, hogy nevetségesen sokáig néztem magam a tükörben.

Föl voltam háborodva. Az biztos.

Lassú léptekkel haladt a sötét burkolatú járdán. Gondjait az irodában hagyta. Napról napra több a munkája. Egyre több névsort kell ellenőriznie, az egyes háztömbökét kétszer is. Egyes adatok hamisak, illetve a beidézettek pedig bizonyos dolgokat elhallgatnak. Egyszerűen borzasztó.

Váratlanul az útját állta. Erre nem számított. Mindennap más útvonalon tért haza. Mindennap remélte, hogy megértette, miről van szó.

— Mi járatban vagy erre? — kérdezte tőle kellemetlen száraz hangon.

— Csak ennyi a mondanivalód? Annyi idő után?

Ironikus tekintetét álmaiból ismerte. A legsúlyosabb lidércnyomás is csak piheleheletű ahhoz képest, amit most a mellében érzett:

— Tudod... fel akartalak... fel akartalak keresni... de... szóval...

— Persze. Értem — vágott vissza. Egy pillanatig merően nézte, majd gyorsan hozzátette:

— Bocsáss meg, hogy feltartóztattalak... S azt is hogy utánam jártál!

Riadtan nézett körül. Miután senkit sem látott a közelben, gyorsan elállta az

útját. Most már sokkal barátságosabban, csaknem kérlelve mondta:

— Hisz tudod... tudod, hogy mindig szerettelek. Kérlek, érts meg egy kicsit!

Ádám és Éva