Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - FÓRUM - Németh Zoltán: A „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom kontextusa
Fórum színvonalú alkotásai uralták a terepet, a másféle hang lehetősége fel sem tételeződött. Ha Grendel Lajos még 1989-ben is azt írhatta a „(cseh)szlovákiai magyar” próza kapcsán, hogy „regényírásunk többnyire regényes történelemírás vagy regényes szociográfia”(71), akkor fokozottan érvényes ez az 50-es és a 60-as évekre. Ezt az állapotot még inkább bebetonozta az az irodalmat kívülről érő, a tervgazdálkodás mintájára fellépő igény (vagy inkább igénytelenség), hogy „meg kellene írni az úgynevezett szlovákiai magyar regényt”. „Olyan regényt tételez föl, amelyben a csehszlovákiai magyarság drámai sorsa fejeződik ki egy ennek a szándéknak leginkább megfelelő nagyepikai formában, kimondva vagy kimondatlanul, a múlt századi nagyrealista epika eszközeivel. Akarva inkább, mint akaratlanul, Fábry Zoltán programot adott mindnyájunknak, akik itt, Csehszlovákiában magyar prózát írunk, s a kérdés csupán az, elfogadjuk-e ezt a programot vagy elutasítjuk. Mert amilyen csábító, sőt heroikus a vállalkozás, írni néhány nagyepikai művet ennek a programnak a jegyében, annyira problematikus is.”(72) Ez az igény is hozzájárult ahhoz az állapothoz, amelyet Pécsi Györgyi úgy fogalmazott meg, hogy a helyzet „akárhogyan is nézzük, a következő: a szlovákiai magyar irodalom (szemben az erdélyivel és a vajdaságival, amelyek a laza kapcsolatok ellenére is áttörtek a »vasfüggönyön* a korábbi évtizedekben nem produkált olyan markáns életműveket, amelyek kikényszerítve jelölték volna ki helyüket az egyetemes magyar irodalomban”.(73) Olyan regények születtek, amelyek a naiv valóságtükrözést elérendő célként tűzték maguk elé, miközben nem vetettek számot azzal az episztemológiai problémával, hogy az ún. „valóság” miként tárulhat fel, azaz az irodalmi művek feltételéül szabott „valóság” milyen személyiségkonstrukció horizontjában mutatkozik meg. A „(cseh)szlovákiai magyar” próza „deliterarizációs” folyamata azon jegyek alapján tipologizálható leginkább, amelyeket Kulcsár-Szabó Ernő foglalt össze „Ez az irodalomra erőltetett nagy integratív diszkurzus lényegében három igeológiai alapelv érvényesítésével nyerte el a maga jellemzőit. Ráadásul úgy, hogy mindhárom az ideológiai igaz-hamis oppozíciók mintájára kapott normatív tartalmat: a realizmus elve a polgári irodalmi irányzatok ábrázolásformáival, a pártosságé a világnézeti pluralizmussal, a népiségé pedig a személyiségértékek európai hagyományával állítódott szembe.”(74) Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalom jellemző attitűdjének tartjuk ezt az alapállást, a negyvenes évek végétől egészen a kilencvenes évek elejéig. Erre rezonál Elek Tibor megállapítása is: „A csehszlovákiai magyar próza uralkodó iránya még ma is Dobos László, Duba Gyula, Rácz Olivér nevével fémjelezhető. Pályájuk folyamatos kiteljesedésének újabb jelei az 1984—1986-ban megjelent novellásköteteik, regényeik.”(75) A pártosság elvét időközben felváltotta a hűség elve, a szülőföld, illetve a nemzet(iség) iránti hűség prózába írásának követelménye. Ennek igénye azonban éppolyan veszélyt jelenthet a „világnézeti pluralizmusra”, mint a pártosság elve, hiszen monotematikus igényt fogalmaz meg. Ezért írhatta Grendel Lajos, hogy „íróink”, s ez kielemezhető regényeinkben, a történelmet olyan célelvű folyamatként tételezik, amely vargabetűkkel ugyan, de értelme végső ki- és beteljesülése irányában halad Kételkedés vagy távolságtartás ezzel
