Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - SZEMELVÉNYEK - Bogdán László: Árvaházi rettegések
Árvaházi rettegések mostanság sokat rettegek —, egészen mástól félek, tudja azt maga nagyon jól, hogy mitől! En saját magamtól félek, pokolbéli kísérteteimtől félek, Drakulától félek, a haláltól félek, attól félek, hogy a sötétség fejedelme végül mégis elragad, s akkor még a halálban sem nyugodhatok meg, vámpírként járhatok vissza kísérteni. — És az fel sem merül magában, őrnagy, hogy esetleg újra egyesült Drakulával az elmúlt napokban? Hogy esetleg nem is volt öntudatánál, amikor meggyilkolta azt a szerencsétlen Evelint?! Hogy nem is tudott magáról? Hogy még nem is tudatosította magában — éppen ezért! — ezt az egész kínos esetet, hiszen ezt végeredményben nem is maga, hanem a magában lakó, magát állandóan kísértő, a magát megszálló, a magával egyesülő, a maga tudata fölött uralmat élvező Drakula gróf követte el... A doktornő sápadtan mered a szintén elfehéredő Spiridonra, megfordul, és ki támolyog a fürdőből. Az őrnagy tehetetlenül néz utána, azután a tükörképet figyeli a gőztől bepárásodó tükörben, és hirtelen szörnyű gyanú támad fel benne, megszédül, lehet, hogy el is esne, és a nedves padlóra zuhanna, ha a belépő Rodica nővér a legutolsó pillanatban el nem kapná. — Mi van magával, Nicu bácsi? Nagyon rosszul néz ki. — Rosszul is vagyok. Most aztán tényleg kampec. Nézd meg, a végén tényleg én is megkrepálok, érzem, ki fogok purcanni, Rodi, nem bírom tovább. A lány átöleli, vigasztalja, nesztelenül jelenik meg a sápadt Irénke is — hallgatóztak volna? —, közrefogják, támogatják, végigtámolyognak a folyosón, visszaérkeznek a szobájába, lehúzzák róla gőztől nedves bordó köpenyét, lefektetik az ágyára, betakargatják, s Rodica részvevő arccal, könnyes szemmel egy tablettát nyújt feléje, de ő utolsó erejével csak annyit tud kinyögni; „a gyógyszert aztán nem, azt aztán soha többé!” — s érzi, hogy a váratlanul megjelenő Maja szánnivalóan fiatal arcán a Gelu brutális harapásai nyomán keletkezett sebből szivárgó vércsík megnő; nő, nő, nő, eltakar mindent, előbb-utóbb elnyeli őt is, rózsaszín, majd egyre sötétedő, lilásbordó körök forgatják, tévelyeg ebben a vörös körben, ebben a fullasztó vérvörös ködben, maga sem tudja, még mire vár. Valahol távol motoszkálás hallatszik, de hiába erőlteti a szemét, képtelen felfedezni, hogy ki is közeledik feléje. Félelmébe alszik bele, álmában ott tévelyeg elveszetten az árvaház körüli erdőben, s nézi a feje fölött kóválygó hold talányos, vöröslő arcát, és tudja, ő már soha nem juthat el az emberek közé, mindörökre arra ítéltetett, hogy egyedül ténferegjen a világban, s egyedül küszködjön meg a pokolbéli kísérteteivel, akik előbb-utóbb amúgy is minden ellenállását felőrlik, ízzé-porrá zúzzák szabad akaratát is, legyőzik őt, és elragadják magukkal a vad képzelgések birodalmába, ahonnan többé nem lesz visszatérés!... Mert hová is lehetne ONNAN visszatérni?!
