Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - SZEMELVÉNYEK - Bogdán László: Árvaházi rettegések
Bogdán László gólja. — De hát honnan veszi az őrnagy elvtárs — teszi vissza a zsebébe lemondóan sóhajtva a szivart —, hogy őt gyanúsították volna egy pillanatig is?! Nem, ez azért így nem felel meg a valságnak! Ők, a maguk részéről soha nem gyanúsították...” — De hát akkor? Igaz ugyan, hogy ez az egész cirkusz, főként az Evelin kisasszony meggyilkolásának bizarr, megtervezetten teátrális jellege az őrnagy elvtársra irányíthatta volna a közfigyelmet, de neki — és meg kell vallania ezt is, hogy érthetőbb legyen az egész — már az elején mindez a lehető legteljesebb mértékben gyanús volt, túlságosan is klappolt minden, túlságosan sok volt a — hogy is mondja? — terhelő bizonyíték, és azonkívül a holttestet megvizsgálva arra is rájött — természetesen az orvossal is konzultálva, aki határozottan erősítette meg abbéli meggyőződésében, hogy a nyaki, a vámpírok harapására is emlékeztető, nem is túlságosan mély sebek egyszerűen nem okozhatták a harmincéves, jó fizikai erőben lévő kisasszony halálát. A bizonyítékok tehát Spiridon elvtárs ellen vallottak ugyan, de túlságosan is megtervezetteknek tűntek, hogy ne is mondja, hogy eleve késznek, túlságosan is bizonyítani akarták, hogy ő, csakis ő, kizárólag ő lehetett a tettes, aki nemhiába képzeleg arról, hogy megjelenik előtte a sötétség fejedelme, sőt időnként ő maga változik át Drakulává, hiszen lám, a gyakorlatban is igyekszik képzelgéseit és rémlátomásait átültetni, s utánozni is ama kóros és képzelt személyiség, a vámpírok királya tetteit, már csak azért is, mert Drakula immáron hosszú évtizedek óta befolyásolja ítélőképességét, felőrölve ellenállását, saját képére formálva őt. — Folytassa! — Nos, eleve sejtettem, hogy Evelin kisasszonyt sem ön gyilkolta meg, a főnővér esetében pedig alibije is van, méghozzá megdönthetetlen, erős lábakon álló alibije. Megsúgom, reggelre remélhetőleg a laboratóriumi vizsgálat első eredményei is megérkeznek, s akkor legalábbis Evelin kisasszony sajnálatos esetében tisztábban láthatunk, végre tudni fogjuk, hogy a tudomány mai állása szerint pontosan mi is okozta szörnyű halálát! — O most egészen más dolgokról szeretné bizalmasan kérdezni Spiridon elvtársat. Szeretné, ha elmondaná neki, hogy milyen kapcsolatban állott a főnővérrel, és milyen kapcsolatban van a doktornővel, a szanatórium európai hírű igazgatónőjével, a román lélekgyógyászat élő büszkeségével. Annál is inkább, mivel, tanulmányozva a — laikusok számára, bevallja, elég nehezen érthető — kórlapját, döbbenten fedezhette fel azt is, hogy ő, a drága őrnagy elvtárs, hűséges, visszajáró betege az intézetnek, évről évre hosszabb-rövidebb időszakra, de visszatér ide, és... — Nyilván azért, kapitány, mert nincsen pénzem nyaralni, és kihasználom a képzelt betegségem összes előnyeit. — Kérem, ne gúnyolódjon, őrnagy elvtárs. Nem hiszem, hogy rászolgáltam volna. — Ki innen!... Azonnal hagyjon magamra, kérem. Hatalmaskodását nem tűröm el, kérdéseire nem vagyok kíváncsi, szegény Máriáról pedig mit mondhatnék? És a doktornőről, akinek azért mégiscsak köszönhetem, hogy ha
