Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - SZEMELVÉNYEK - Bogdán László: Árvaházi rettegések
Bogdán László többiek feldöntve hortyogtak, némelyik fiú beszélt is álmában, vagy eltűnő, talán soha nem is látott édesanyját hívta; a keresztet szívéhez szorítva feküdt; a társai hajóként úsztak az álom vizein, horkolásuk, szuszogásuk lassan megnyugtatta és álomba ringatta őt is; az ablak keretében, ebben a bűvös fekete négyzetben a valóságból kiszakítva és mintha bekeretezve jól látszott a viharban síró nagy tölgy ágai között még mindég fáradhatatlanul küszködő utálatos fekete madár, de hogy mi történt vele, végül sikerült-e kiszabadulnia és elrepülnie az elágazó ösvények kertjén túli kínkastélyába, már nem tudja meg soha, mert elalszik, és reggel, a vihar pusztító nyomait számba- véve megrendülve fedezi fel a nedvesen gőzölgő avaron a hatalmas felkiáltójelekké és kettőspontokká és körökké összeálló fekete vércsöppeket, amelyek kihívóan különülve el a megszokott erdei környezettől, rátartian valami olyasmire utalnak, ami bármennyire fantasztikusnak és irreálisnak tűnhet is, de lám, puszta létükkel, bizonyítják, hogy mégis megtörtént!... Felkapaszkodik a viharban csúfosan megtépázott tölgyfára, próbálja keresni a helyet, ahova a madárrá változva menekülő, sebzett Drakula az éjszaka beszorulhatott, és váratlanul két bűzlő, koromfekete szárnytollat is talál! Szinte rosszul lett akkor a rémülettől, hát mégsem képzelgés? De még mielőtt leért volna, hogy elkérje az egyik lenn bámészkodó fiútól, Prokoptól a nagyítóját, s megvizsgálja, a toll kihívóan egyenesedett ki a kezében — esküszik, mintha külön életet élt volna! —, s akkor váratlanul meghallotta Drakula röhögését, a kárörvendő hahota ott úszott az erdőben a fák között, de a homálygrófot most nem látta sehol, s mire visszafordult, mindkét toll eltűnt a kezéből, sokáig tébolyodottan, hitetlenkedve kereste, de nem találta, és furcsa módon egyik pillanatról a másikra tűntek el az előbb még gőzölgő avart kihívóan pettyező fekete vércseppek is, Drakula kínos szabadulásának vibráló bizonyítékai, csak a nedves avar gőzölgött egykedvűen tovább, és a többiek, a nagy tölgy alá gyűlve, érdeklődve figyelték őt, ahogy az ágak között gesztikulál, és harsányan biztatták, hogy „repülj fel, Nicolae, repülj fel!” — és kacagtak, aztán parittyából kezdték lődözni a lábát, hogy szálljon már le közéjük, de ő még eszelősen tovább keresgélt az ágak között, s így talált rájuk az erdőben fütyörészve közeledő vidám nevelőjük; szétkergette a többieket, megvárta, amíg ő lekászálódik a fáról, és aggodalmaskodva kérdezte meg: „mi van, Nicukám, rosszat álmodtál?” Ő volt az egyetlen ember, akit nagyanyja halála után beavatott a titkaiba, és akinek megvallotta szörnyűséges kísértéseit A nevelőben azért is bízhatott, mert ismerte édesapját, ő is vasgárdista volt, de ő, ellentétben atyjával, néhány veréssel megúszta, minek következtében bal lábára örökre sánta maradt (vasdarabbal törték el a vamzerek, s rosszul forrt össze), viszont ennek következtében nem kellett bevonulnia a háborúba. Ez az életerős fiatal férfi, amikor meghallotta az ő látomásait, megborzongott, látszott rajta, hogy ugyan nem kételkedik benne, mert miért is hazudott volna becsült mártír bajtársának egyetlen fia, de valahogy nem is hiszi el, mindenesetre buzgón nekilátott tanulmányozni a faluban a pópánál az idevágó iratokat, sőt az öreg paphoz is többször lekísérte őt — akit láthatatlanul maga Drakula is kísért. Az öregember rezzenéstelen arccal hallgatta végig az ő töredelmes, meg-megszakadó gyóná
