Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - SZEMELVÉNYEK - Bogdán László: Árvaházi rettegések
Bogdán László visszafojtani. Hallja a nővérek távolodó lépéseit, nyílik, majd becsukódik az ajtó, és a páros gazellaléptek már a folyosón távolodnak, az ebédlő irányába. — Hogy érzi magát, kedves őrnagy? — Nem a legjobban... — Legalább aludt? — Igen, de az álmok... — Mit álmodott? Nem szeretné elmondani? Spiridon egy pillanatra a doktornő jegeskék szemébe mélyed, szegény Evelin most már soha nem tudja meg, mi is van a kék függönyön túl, a kék szemek mélyen bordó pontok, a balsejtelem lüktető pontocskái pulzálnak, s mintha valaki tényleg játszana vele. Drakula szemévé állnak össze, a sötétség fejedelme szánakozva néz rá, és madárrá változva repül ki a nyitott ablakon, magával sodorva a szúnyoghálót is, a pillangók azonnal berepülnek a szobába, s tébolyodottan kezdenek zümmögni a szabad utat kapott szúnyogok is. Spiridon arcához kap, megrezzen, s az ablakra mered. — Na, elmondja? — Ki vagyok merülve, doktornő... — Talán magának is jobb, ha elmondja. — Apám jelent meg álmomban. Eljött, hogy megvédelmezzen, és elkergesse, esetleg meg is ölje Drakulát, gondosan kihegyezett karót ütve át mohó és gonosz szívén. — De hát erről már beszélt. Mikor is történt ez? Valamikor a háború alatt. Árvaházban volt akkor, huszonheten aludtak egy szobában, szorongó, örökké taknyos, háborús árvák, emeletes ágyakban. Talán ezért hosszú éjszakáig elkerülte az erdőben ólálkodó rém, nem zavarta, már-már azt is hitte, teljesen megfeledkezett róla, lemondott elrablásáról és elűzött másokat kísérteni, amikor egy teliholdas éjszakán, éjfél után a baglyok huhogása ébresztette. Hegyek között, sűrű erdő közepén volt ez az árvaház, a baglyok huhogása borzongató volt, képtelen lett volna visszaaludni, a hólyagja is feszített, kiment hát az árnyékszékre, s már amikor vizelt, úgy érezte, hogy valaki áll a háta mögött, ugrásra készen, de nem bírt megmozdulni, csak állingált a bűzlő félhomályban, a holdfényben, az árnyékszéken, mint egy silbak; a baglyok is eltűntek valamerre, csak a feltámadó szél motozott egykedvűen a tölgyek lombja közt, érezte, elveszett, nincsen hova menekülnie, hiába kiabál, nem hallja meg senki, éjszakánként a nevelő magukra hagyta őket, és lement a faluba a tanítónőhöz, aki már elég régóta a szeretője volt ahhoz, hogy igényt formálhasson az éjszakáira, de ha segélykiáltásait meg is hallaná valamelyik nagyobb fiú, mit is tehetnének a háborús árvák a sötétség fejedelme ellen?... Nézte sárgán habzó vizeletét, amint tócsába gyűl a lába körül, s hirtelen villant fel előtte édesapja arca, amint arról purparlézik, hogy igenis a halálban fognak győzni ők, Szent Mihály arkangyal légiói. Az apja, igen, ő talán segíthetne?... Félelme hirtelen illant el, erősnek, magabiztosnak érezte magát, s megfordult, a homálygróf, ahogy sejtette, dühösen vicsorítva állott az árnyékszék bejáratánál, elállta az útját, s az erősödő szél, amely a vihar jövetelét ígérte, egyre fájdalmasabb hangokat csalt ki a fák lombjából, kitett kutya- vagy
