Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Cselényi László: Neoavantgárd és posztmodern törekvések az újabb magyar költészetben (miniesszék)
Kortárs magyar irodalom Manapság, a harminc-negyven éves kezdők korában a Petőcz-jelenség már-már csodaszámba megy. Huszonöt évesen indult ugyan, egyszerre két kötettel, a BetűpiramissdX meg az Önéletrajzi kísérletekkel 1984-ben, de rövid hét esztendő alatt, hatminckét éves korában („meglepetés e költemény”) immár a kilencedik köteténél tart, hisz e tavaly megjelent kötete után is jelentkezett már az idei könyvhéten Európa metaforája című gyűjteményével. Hogy a díjakról (Kassák- és Graves-díj, a Szépirodalmi Kiadó nívódíja), már ne is beszéljünk. Egyszóval kisebbfajta közép-kelet-európai csoda. „Ez a gyűjtemény mindazokról szól, akik valamiképpen fontosakká lettek számomra. Majdnem mindazokról, hiszen hiányaim még vannak..., pontosabb tehát az a fogalmazás, hogy akikről ebben a gyűjteményben írok, biztosan és mindenképpen fontosakká lettek a gondolkodásomban, szemléletem kialakításában.” Ez így igaz, de ha csak ennyi lenne e kötet értéke, nem érdemelné ki a rendkívüli helyet a kortárs magyar esszéirodalom körképében. Akkor csak egy lenne a sok jó tanulmánykötet közül. Hogy sokkal több ennél, az mindenekelőtt annak köszönhető, hogy amiről és akikről Petőcz ír, az és azok a mai magyarul írt irodalomnak legkevésbé ismert, legkevésbé földolgozott művei és alkotói. Kassák Lajos és Barta Sándor, Tamkó Sirató Károly és Weöres Sándor, Hlebnyikov és Szombathy Bálint, Tandori és Erdély Miklós, Nagy Pál és Papp Tibor, a kortársak, a legfiatalabbak, Molnár Miklós és Zalán Tibor, Márton László és Sebeők János, Endrődi Szabó Ernő és Kemény István. Ha nem lenne megmosolyogtató, legszívesebben azt mondanám e kötetre, hogy kis magyar útikalauz a legújabb költői-művészeti irányzatokhoz. S e sorok írója, aki immár huszonöt éve együtt él és lélegzik ezekkel az irányzatokkal s alkotókkal, főként a Magyar Műhely-esekkel, akikről e gyűjtemény legtöbb írása szól, mondom, e sorok írója döbbenten észleli, Petőcz megközelítései nyomán, mennyire más fényben látszanak az oly jól ismert dolgok, aminek több oka lehet, legelsősorban az, hogy huszonöt év távlatából s egy más nemzedék szemszögéből láttatja-értelmezi azokat valaki. S nem akárki természetesen, hanem egy vérbeli alkotó, aki nemcsak regisztrálja elődei s kortársai teljesítményét, hanem értelmezi, továbbgondolja mindazt, amiről szólott. Vagyis miről? Közelítések a látható nyelvhez — ez az első ciklus címe. Ebben „napjaink vizuális költészetének előfutáráról”, Tamkó Sirató Károlyról értekezik, s Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor könyveiről (Műalkotás: látható nyelven). Továbbá ugyanezen szerzők főbb állomásairól recenziók és interjúk formájában, valamint Szombathy Bálint és Csernik Attila vizuális alkotásairól. Érdemes idézni az egyes fejezetek címeit, hisz, mint cseppben a tenger, tükröződik bennük Petőcz mondanivalója: A redukált üzenet, A szöveg radikális átalakulása, A pergamentekercstől a videóig, Költészet látható nyelven, Úton az elektronikus költészet felé. Nem kevésbé érdekes a másik két ciklus sem (A szó szavakat téveszt, Variáció és Médium-art). Az előbbiben általános elméleti-poétikai témákat tárgyal (Költészet és európaiság, Változó irodalmunk, A költészet
