Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Cselényi László: Neoavantgárd és posztmodern törekvések az újabb magyar költészetben (miniesszék)
Kortárs magyar irodalom fű, volt a madár, volt az erdő, volt a bátorság, volt a határozottság... a tiszteletből megvetés, az egyetértésből viszály, az édességből keserűség, a tisztaságból szenny, a szépségből varangy, az igenlésből tagadás, a hitből kétkedés, a reményből kétségbeesés, a szeretetből gyűlölet, a jövőből múlt lett, és kezdődött elölről az egész. ” A közelmúlt egyik jelentős magyar verseskötete volt Oravecz Imre munkája. Verseskötete? Inkább verses regényt mondhatnánk, a szó legnemesebb értelmében vett verses regényt Noha nem az, természetesen Kinek is jutna eszébe manapság verses regényt írni? De hát micsoda akkor az 1972. szeptemberi „Oravecz Imre azt az élményt írta meg, milyen a szerelem, milyen a teljes társviszony — olvassuk a fülszövegben —, milyen volt, milyen nem lehetett. Ahogyan vele történt, végül is meg nem valósulássá vált, gyógyíthatatlan bonyodalmakká és egyedüllétté...” Oravecz Imre a magyar líra középnemzedékének az egyik legfontosabb alakja. Ritkán megszólaló költő. Első két kötetének versei a szó legszorosabb értelmében ezoterikus versek (Héj 1972 — Egy földterület növény- takarójának változása, 1979). Ezután jött a meglepetés, A boppik könyve, egy hosszabb amerikai út költői lecsapódása Ez már nem ezoterikus líra volt, inkább közösségi-folklorisztikus, már-már szociográfiai Aztán jött az 1972. szeptember, a „verses regény”, vagy ha jobban tetszik, „egy szerelem krónikája”, naplója, vagy amit akartok. Tehát egy újabb lépés előre az ezoterikus lírától a közösségi epika felé S hogy mennyire logikus ez az út, bizonyítja Oravecz újabb termése, a még kötetben ki nem adott, de folyóiratközlésekből eléggé ismert Szajla című „szociográfia”, a költő szülőfalujának (megint csak) verses regénye. Ámde most az 1972 szeptemberéről, a közbeeső állomásról. Hogy Oravecz Imre e kötete nem „magánvallomás, öntépelődés és »alanyi« gyötrődés csupán, hanem általános emberi kisugárzású konfesszió is”, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy napok alatt szétkapkodták (ami ugye elég hihetetlen egy mai magyar verseskönyv esetében). „Már csak azt kívánom, ami jön még, a lassú elszakadást, a szörnyű befejezést, a teljes vereséget... már nem teszem meg, amit még megteszek, mikor lemondok rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen. ” Zalán Tibor Opus N3: koga „...és én verset akartam írni az esőben ITT lásd / és nem alszom és ébren sem vagyok már marad /csak marad az eső ahogy egyre és mindinkább a hallgatás marad / AZ ELHALLGATÁS mert a vers valahonnan / a vers kezdetétől megírhatatlan / csak a csönd és az eső / és / az idegen halotti maszk ahogy a falon szóra nyitja néma száját.” Két verseskötete jelent meg gyors egymásutánban a magyar líra legifjabb nemzedéke eddig leginkább felfigyeltető tagjának, Zalán Tibornak.
