Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Tamás Ferenc: A kötél táncos álma (elbeszélés)
A Icötéltáncos álma hullámait, mindent, az éjszakába nyúló, zsibbadásig tartó beszélgetéseket és vitákat a barátaival az élet értelméről és az emberiségről, az átlagemberről és a mélységről, a divatról és a tömegről, aztán az univerzumról, a kvantumfizikáról, szerelemről és barátságról, hitről és tudásról, lélektanról és technikáról, művészetről és matematikáról, a szükségszerűségről és a véletlenről és a szabadságról és a lehetőségről és mostanában a politikáról is, újra és újra a politikáról. Tegnap óta, az írással és olvasással töltött éjszaka óta minden tudatos tudásnál biztosabban tudja, hogy csak akkor lesznek „a dolgok”, az ő dolgai valódivá, ha a lány is tud róluk. Teljes önmagát átadni neki, Neki! Nézd, ez vagyok. Én. Te. Neked, Veled, Sári. Amit a lányról tud, semmi. Elsőéves vegyész, a Szilágyiban érettségizett. A nővére énekes, a bátyja főiskolás, belsőépítész. Az anyja nyelvtanár, most oroszt tanít, az apja mérnök, műszaki fordító. Maja maty ucsítyelnyica, moj atyec inzsenyer, mint az oroszleckében, mondta Sári, és nevettek. Szőke, rövid haján rázott egyet. A szeme nagyon-na- gyon kék, de mégsem hideg, hanem bársonyos. Mint a fátyolos fényű, őszi ég, de mégis meleg, sugárzó. Kék sugár. Az orrán néhány nagy szeplő. Kislány, gimnazista, másodikos. Nem látszik rajta, hogy egyetemista. Komolyan mondta a nevét, amikor bemutatkoztak, majd hirtelen elmosolyodott, elkapva a tekintetét, kislányosan, bájosan, szégyenlősen. Asztalos Sarolta. Sára. És ahogyan figyelt, amikor ő mondta a nevét. Ez volt előbb, persze, alig hallatszott a hangja a nagy zsivajban. Ne haragudj, még nem mutatkoztam be, Tamás vagyok, mondta zavartan, Gellért Tamás, másodéves építész. Mindig zavarban volt, ha a nevét kellett mondania, otthon mindenféle beceneveken szólították, a saját neve idegen volt neki. Az egyik nagybátyám is Tamás, mondta a lány, barlangász, elvitt egyszer Jósvafőre, nagyon helyes srác, különben ő is vegyész. A többiek, Tamás csoporttársai elsodródtak mellőlük a sokaságban. A Gellért téren annyian vártak a villamosra, hogy reménytelen volt fölférni, a kalauznő kiabált, hogy így nem indítja a kocsit, néhányan úgy tettek, mintha leszállnának, de miután megmozdult a villamos, visszaléptek a lépcső peremére, az emberfürthöz tapadva. Ők gyalog indultak el a Duna-parton, egymás mellett, rugdosva a gesztenyéket meg a vastag, barnássárga avart, és az egyetemről beszélgettek, a gyűlésről, közös élményükről, a diákok követeléseiről, esélyekről és lehetőségekről, mindarról, ami a sokórányi beszédből ott hullámzott bennük, és csak mellékesen derült ki egy-két dolog róluk magukról, a családjukról, múltjukról, lényegtelen apróságok, de ahogy figyelt ez a lány, ahogy nézett, abban minden benne volt, és Tamás úgy érezte, még soha senki nem értette meg ennyire, soha-soha, senki, mint ez az okos, érzékeny, érett, kislányszerű lány. Sára... lényed minden lényeget kitölt. A Vérmező sarkán váltak el, Tamás nem tudta, hogyan mondja, hogy szívesen hazakísérné, idétlennek tetszettek ezek a szavak, meg tolakodónak, ment haza egyedül, nagy kerülővel, hogy átgondolhasson mindent. De semmit
