Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Fónod Zoltán: „...történelmünk kínálja az abszurditásokat” (Beszélgetés Grendel Lajossal)
„...történelmünk kínálja az abszurditásokat” egyik-másik hősöm vagy antihősöm ne viselné magán valemelyik ismerősöm, rokonom vagy barátom némely személyiségjegyét Valós személlyel azonban egyik regényszereplőmet sem lehetne azonosítani. Azt a nézetet vallom, hogy az epikus sem utánozza, hanem sokkal inkább teremti a világát. Persze az is igaz, hogy nem a semmiből teremti, hanem az ún. valóság mozaikkockáiból. Az író valamilyen módon mégiscsak a valóság kukkolója. Alkalomadtán exhibicionista, máskor voyeur. * Egyik nagyapád Fámádon volt kántortanító. Génjeidben, emlékeidben mit örököltél tőle? — Ezt, sajnos, nem tudom. Farnadi nagyapám még 1929-ben meghalt, így nem lehetnek emlékeim róla. Harminc évig volt tanító Farnadon, s nagyon jólesett, hogy amikor a magyar tévé 1988-ban egy portréfilmet készített rólam, az öreg farnadiak, akiket tanított még, nagy szeretettel emlékeztek meg róla. Sőt, a helyiek a síremlékét is rendbe tették és gondozták. * Kevés magyar író dicsekedhet azzal, hogy regényeit más nyelvekre is lefordították. Szlovákul, németül, franciául, angolul jelentek meg műveid. Milyen volt ezek külföldi fogadtatása és egyáltalán a visszhang? — A magyar irodalom iránti külföldi érdeklődés a 80-as évek óta töretlen, különösen Németországban és a magyar irodalom iránt korábban közömbös Franciaországban. Nekem a franciákkal volt a legtöbb szerencsém, különböző kiadóknál három regényem is megjelent franciául (Éleslövészet, Einstein harangjai, És eljön az Ő országa), s ezekről a nagy napilapok, köztük a Le Monde és a Liberation is jó kritikákat közöltek. Itt jegyzem meg, hogy egy-egy magyar szépirodalmi mű kölföldi megjelenését gyakran kemény és kíméletlen lobbizás előzi meg. Francia fordítóm, Veronique Charaire mesélte el nemrég, hogy 1998-ban az akkori magyar kulturális minisztérium valamelyik hivatalnoka milyen állhatatosan próbálta meg őt lebeszélni arról, hogy az 1999-es frankfurti könyvvásárra az én egyik regényemmel pályázzon. Nyilván útban voltam valakinek. Ilyenkor derül fény arra a kijózanító tényre, hogy a szlovákiai magyar írót (egyébként joggal) a szlovákok mégiscsak magyar írónak tekintik, a magyarországiak viszont, minden ellenkező, nemzetieskedő harsonázás ellenére, afféle díszbelgának, akiről aztán, ha ösztöndíjakról, külföldi utazásokról van szó, igyekszünk elfeledkezni. (De hogy ne legyek igazságtalan, hozzátenném, hogy ezt illetően az elmúlt két esztendőben azért a hivatalos szemlélet is kedvezően változott meg.) Ha 1998 nyarán a frankfurti előkészületeket nem a Szegedy-Maszák Mihály—Kulcsár-Szabó Ernő tandem veszi kézbe, talán egyetlen kisebbségi és nyugati magyar író sem került volna fel a hivatalos listára. * Az 1989 utáni irodalmi fejlődés egyik adóssága, hogy elmulasztotta helyére rakni négy évtized eredményeit, hiányosságait. Kísérletek voltak (gondolok itt a nyitrai tudományos konferenciára), a végeredmény azonban távolról sem megnyugtató. Talán ez is oka lehet annak, hogy a
