Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Duba Gyula: Levél a magányból (regényrészlet)
Duba Gyula rendjébe, most az Arrmagedon eljövetelére figyelmeztet! Már nem érdekli, hogy nem figyelnek rá, fáradt, ember ettől többet nem tehet! — ítélkezni jön... — mondja egyszerűen és közönyösen —, olvassátok, ti balgák...! — Az utolsó ítélet?... ki ítélkezik?... — kérdi őt Gondterhelt. — Az antikrisztus... kinek neve Arrmagedon... itt lesz a világ végén... — megismerte a hangjáról, nem nézett rá. — Ne állj elém, hogy láthassanak...! Oda se menj, onnan jön a meleg! A bal oldalamra állj! Utánam szaglászol, Gondterhelt? Küldött valaki vagy magadtól jöttél? Még mindig nem hagynak békén?... Várjátok, emberek, az ArrmagedontJ — A szerepeid egyre közelebb visznek az istenséghez... — Közvetve utalt rá, hogy nagy elismeréssel adózik annak a furcsa és kibogozhatatlan gubancnak, Drábik-Drabicius sorsának nevezhetnénk... melyet régóta figyel álmélkodva, s ugyanakkor, milyen megfejthetetlen ellentmondás!, a szánalom minden apró jele nélkül, már-már úgy, ahogy a küldetéses életutakat szemléljük néha. — Komoly tehetségek dőlnek ki a sorból mellőled, s te állsz „talapzatodon”, mint a kőszobor, mely örökkévaló és csak az idő kezdheti ki, nem a történelem... Számomra máris fogalom vagy, Drabicius...! De mi lett Nemecseknével...? — Megtért a demokrata nyanyákhoz... — válaszolja komoran —, állítólag nem akarták visszafogadni és majdnem megtépázták, aztán megbocsátottak neki, mert... Hermina semmire nem emlékezett... azt mondta, beteg volt s elveszítette az öntudatát.. A báró felől nem kérdezi Gondterhelt, maga sem biztos már benne, ismerte-e Mittelhausert! Vagy csak egy látomásra emlékszik, amikor rá gondol? Mefisztóról sem beszél, Drabicius tudatán éppen csak átsétált, ahogy éjféli szellem egy toronyszobán, közelebbről nem érintette meg s nem is tudhat róla semmit. — Zsembery Kolos üdvözöl... — folytatja, s a próféta bal oldalára áll, egyik lator a Megváltó oldalán, kelletlenül gondolva rá, mikor tűnik fel egy ismerőse. — Magányt keresve falura vonult... magába szállt, hogy a végső igazságon gondolkozzon...! — Okosan tette... falun nagyobb a biztonság és kisebb a veszély... — véli az fáradtan. — A falu háborúban is biztonságosabb és a világ vége jöttén sem különben... talán ott sem ritkább a bűn és erőszak, de kevesebb az ember... magam is elmennék, de nincs már falum, senkim nincs, elfelejtettek... aztán... ide rendel a küldetésem! Egyre kevesebben vagyunk, akik még kitartunk, Gondterhelt... Mondd meg a költőnek, hogy ne írjon több verset, kinek kell már a vers?... Mélyen nézzen magába és készítsen végső zárszámadást! Ejnye, no... ne zavarj tovább, fárasztasz, Gondterhelt...! Nyomtatványokat nyújtott feléje, szívesen adja, de nem fűz hozzá magyarázatot. Aztán már alig törődik vele. Az Arrmagedon jelezte érkezését... — hirdeti meggyőződés nélkül a járókelőknek. Az átjáró világának része, akár a mozgólépcső, mint a többi ember, a tömeg egyik eleme a rohanó csúcsforgalmi áradatban.
