Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Duba Gyula: Levél a magányból (regényrészlet)
Levél a magányból pedig állandóan hallatszik a fűrészsikongás és fejszecsattogás. A jó falumbéli palócok, derék kisebbségi véreim, akiknek a tudatát állandóan fejleszteni szeretnénk, tehát a földijeim jelentőségteljesen hunyorogva mondogatják: a versmondó Zsembery gyerek hazajött fát vágni, állítólag felaprítja a határ összes akácosát, vissza sem megy addig a városba, míg itthon van mit aprítania...! Bizony, Gondterhelt, a mi kisebbségieink nagy filozófusok, ám erről később... Tehát vágom a fát egész nap, döntsd a tőkét!, hiszen tudod, éppen csak ebédelek. Sötétedés után pedig meggyújtom szerény lakomban a petróleum- lámpát. Takarékos szüleim nem vezettették be a villanyt a vályogvityillóba, s így sikerült megfosztaniuk attól a lehetőségtől is, hogy rádiót hallgassak a sötétben. Lámpát gyújtok, ahogy gyerekkoromban, és szellemi életet élek. Biztosítalak, Gondterhelt, nem unalmas és nem is szépségek híján való foglalatosság! A lámpa fakó vörös fényt vet a falakra, cilindere szikrázni látszik és kanóca hegyén úgy ül a hunyorgó vörös lángnyelv, mint apró kelő napocska, amely finom sárga rézpartok közül bújik elő. Árnyak hullnak a falakra és amikor a lángnyelvet önmaga belső erői vagy a huzat lobogni készteti, az égési folyamat törvénye játszik vele, a körülöttem élő árnyak elmozdulnak és élni kezdenek a fehér mezőn. Szabálytalanok és felismerhetet- lenek, mégis megidézik emlékeimet. Lámpafénynél az asztalon ülve olvasok gyerekként, kamaszéveimet idézi, amikor a kocsmából hazajövet nem gyújtottam lámpát, hogy ne ébresszem fel a szüléimét, mégis tudták, mikor járok haza, s korholtak is érte eleget. Furcsa dolog az életünk, barátom! Amíg cselekszünk, tetteinket tesszük, ösztönösen élünk, és nem tűnnek fel különösebben jelentőseknek, talán azért, mert általában mindig szükségszerű dolgokat hajtunk végre. Amit meg kell tenni, nem érdekes, mondhatnánk! Ahogy emlékké válnak, megnő jelentőségük, és érdekességük felfénylik, rádöbbenünk, hogy apró tetteinkkel építettük fel önmagunkat! Egykori szánkázásaink mindennapi elfoglaltságot, játékot jelentettek, ma pedig arra gondolok, hogyan is szánkáztunk, loholva és fontoskodva, mintha döntő célért életbevágó feladatot hajtanánk végre, arcunkat kicsípte a szél, óriási fontossággal bírt minden lesiklás, dögfáradtan mentünk este haza és annyit ettünk, hogy szinte jóllakni sem bírtunk. Olyan gyönyörűség fog el, amikor erre emlékezem, hogy egész lényemen eluralkodik, és boldognak érzem magam, bár az okát nem ismerem. Többnyire ilyen az én szellemi életem, az emlékezés s az egykori dolgok újraélése, magányos meditáció lámpafénynél. Egyre kevesebbet olvasok. Néhány szót még majd erről is ejtek. Elnyújtózom a heverőn és nézem a vén fekete sparherlt ajtaján, a lyukakon kiszűrődő vörös fényeket, figyelem villózásukat. A meleg isteni ajándék, Gondterhelt, mennyei ajándék a meleg és az emlékezés... Nem iszom, egészen pontosan, alig iszom! A tény jelentőségét aligha foghatod fel. Bevallom neked, iszonyúan szenvedek közben, ám ez ideig ellenállok. Még van akaraterőm. S hiszed vagy nem, ez végtelen boldogsággal tölt el. Nemcsak megnyugtat, örömöt is szerez Pedig a kísértés mindennapi és kegyetlen. Reggeli előtt apám tölt egy stampedli törkölypálinkát és elém teszi. Anyám nem szól, várakozik. Egyszer elkaptam a tekintetét, kíváncsian leste, mit
