Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - TALLÓZÓ - Soros György: Ki vesztegette el a Szovjetuniót?
Ki vesztegette el a Szovjetuniót? érdekkonfliktusnak, ám legfőképpen azért, mert nem volt ínyemre, amit láttam De nem léptem közbe, amikor alapítványi igazgatóim be akartak fektetni, és azt is helyeseltem, amikor csatlakoztak más nyugati befektetőkéivel azonos feltételekkel egy olyan befektetési alaphoz, amelyet az oroszok működtettek. AZ ALKU 1996 januárjában részt vettem a davosi Világgazdasági Fórumon, ahol az üzleti társadalom igen jól fogadta Gennagyij Zsuganovot, az orosz elnökjelöltet. Itt találkoztam Berezovszkijjal, akit figyelmeztettem: ha Zsuganovot megválasztják, nem lesz biztonságban Oroszországban. Szerettem volna, ha Grigorij Javlinszkijt támogatja, aki véleményem szerint az egyetlen valódi reformer volt az elnökjelöltek között, de naiv voltam: nem is sejtettem, hogy Berezovszkij fülig van a Jelcin családdal folytatott piszkos üzletekben. Berezovszkijt, legalábbis tulajdon sajtónyilatkozatai szerint, nagyon elgondolkodtatta, amit a biztonságával kapcsolatban mondtam neki. Összefogott hát egy másik vezető orosz üzletemberrel, aki szintén részt vett a davosi konferencián, hogy vállvetve munkálkodjanak Jelcin újraválasztásán. Ezekből az emberekből lettek az úgynevezett „oligarchák”. Működésük a politikai manipuláció figyelemre méltó példájával szolgált: Jelcinnek kezdetben 10 százalékosnál is alacsonyabb volt a népszerűségi indexe, ezeknek az embereknek mégis sikerült újraválasztaniuk. A kampányt Anatolij Csubajsz szervezte. A részleteket nem ismerem, de könnyen el tudom képzelni. Csubajsz egyik szárnysegédjét egyszer rajtakapták, amint kb. 200 000 dollárral a bőröndjében távozott az orosz Fehér Házból — a miniszterelnök és kormányának főhadiszállásáról —, és biztos vagyok benne, hogy a pénzt nem kártyán nyerte. Az oligarchák alaposan megfizettették magukat a Jelcinnek nyújtott támogatásért. Részvényeket kaptak a legértékesebb, állami tulajdonban lévő vállalatoknál, biztosítékképpen azokért a kölcsönökért, amelyeket az államháztartásnak nyújtottak a hírhedt „részvényért kölcsönt” program keretében. Amikor azután Jelcin megnyerte a választást, ezeket a vállalatokat árverésre bocsátották, és az oligarchák megosztoztak rajtuk. Csubajszt jól ismerem. Véleményem szerint valódi reformer, aki azért adta el a lelkét az ördögnek, hogy szembeszállhasson az általa vörös-barna veszedelemnek nevezett erővel — amely a nacionalizmus és szocializmus elegye —, mert attól tartott, Oroszországban a vörös-barnáké a jövő, ha ő nem tesz valamit annak érdekében, hogy ezt megakadályozza. Amikor Jelcint újraválasztották, ismét Csubajszra bízta a gazdaság irányítását, csakhogy Csubajsz sehogy sem tudta megrendszabályozni az oligarchákat. Amikor Jelcin Borisz Nyemco- vot, Nyizsnij-Novgorod reformista kormányzóját meghívta a kormányba, és fogadott fiaként bánt vele, reménykedni kezdtem. Csubajsz besározódott a választások következtében, de Nyemcov tiszta volt: a sarkára állhatott olyan helyzetekben, ahol ez Csubajsznak nem állt módjában. Azt hittem, Nyemcov kinevezése annak a jele, hogy a Jelcin-kormány Csubajsz vezetésével csakugyan hátat fordít a rablókapitalizmusnak, és elindul a törvényes kapitalizmus felé. Az államháztartás hiányát és a kibocsátott pénzmennyiséget
