Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - JUBILÁNSOK - Sütő András: „Lélekben együtt vagyunk...”
„Lélekben együtt vagyunk...” Ünnepelt Barátom! Engem, mint tudod, három esztendeje vett kézhez a biblikus életkor. A hetvenedik évforduló téged most ér utol. Jubiláns lettél hát magad is. Gyanútlanul ballag az ember, aztán — fogyó napjait számlálva — eszébe jut, hogy Pozsonyban is megfordult egyszer, és komáromi magyarokkal zsúfolt istenházában szólt nemzeti gondról, fogyó reményben fuldokló Erdélyről. Szólt akkor Csoóri Sándor is mint mindig, szárnyaló gondolatisággal, és a hitvitázók szenvedélyével közösségi létünk új szakaszát hirdetted magad is a Szentírás szerint mondván: Ideje van a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Őrizzük meg ragaszkodásunkat az emberi szabadsághoz! Dobjuk el a rabság láncait, míg el nem száll felettünk a történelmi idő! A történelmi és a személyes, amelynek naptár szerinti fordulóján kaptam föl a fejem. Ballag még a véndiák. Napjai pedig vészesen peregnek. Mindkettőnk ideje célegyenesbe fordulva gyorsul, iramlik, László! Metaforázó hajlam szerint transzilvánkodva nézek utána: menekülő gímszarvas, havas hegyek felé, epilógus hangulatban derengő téli világba, ahol — Tamási szerint — valaha zengett, de már nem zeng a magosság, és te is tudod, jubiláns barátom: Messze voltak a csillagok. Vajon közelebb vannak? Jól tudom: a csillagok állása kinek-kinek saját benső napja szerint változik, ezért kellene most Hozzád Pozsonyba menni, egészségedre poharat emelni, jövőt kémlelni, hajdani dalokra is emlékezni. Énekeink utolsó cseppjeit még Czine Miskával kortyoltuk föl a rá leselkedő nagy csönd kapujában. Bocsásd meg nekem, hogy az utazást csak vágyként sóhajtom el itt magamban, Székelyföld lábánál, világvégi messzeségben még attól a vonattól is, mely Ady Endrét a nagy magyarposványon át Nagyváradról Párizsba vitte. Mikor az Ides-főzte szilveszteri töltött káposztát cserépfazékban még melegen vehette át a Gare de I’Est-en a sugaras fejű poétagyermek. Mikor Érmindszent egynapi, járóföldre volt Párizstól, s ebéd utáni álomnyira Budapesttől. Elindulnak hozzád Pozsonyba, László. De hol vannak azok a vonatok. Egyetlen — és talán utolsó — utazásomat Felvidékre Jókai Magyarországának területén három határállomás cerberusai hat pecséttel engedélyezték, a hiányzó hetedikért te kezeskedtél. Jól mondod most, ha jót akarsz nekem: „Ülj meg otthon, barátom, a szakállszárítón! Lélekben együtt vagyunk.” Az efféle beszédet és önvigasztalást mi, mai határon túliak értjük igazán: egyetlen hazából nyolc szomszéd országhoz áttelekkönyvelt „kisebbségiek”. Mert ugyebár... De miért kapod föl Tiborc-ősz fejedet? Kérdésedet is hallom:
