Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - JUBILÁNSOK - Fonod Zoltán: Egy 65 éves fiatal költő információs bankja (beszélgetés)
A 65 éves Tőzsér Árpád köszöntése hallgassuk meg csak a rádióban, tévében nyilatkozó politikusainkat, pedagógusainkat, hogy az egyéb értelmiségieinkről már ne is szóljak. Aztán hallgassuk meg az erdélyieket, a vajdaságiakat! A különbség - az utóbbiak javára - ég és föld. A mi nyelvünk kulturálatlan fél nyelv vagy még nem is fél nyelv. S ha az értelmiségünk, a közéletünk nyelve, kultúrája nem teljes értékű, akkor hogyan lehetne teljes értékű az irodalmunké? Ha pedig egy népcsoport nyelvtelen, akkor az annyit jelent, hogy irodalomtalan is. * Milyen szerinted az utánpótlásunk helyzete? Kisért még az az állapot, melyet A homokóra nyakában című esszévázlatodban fogalmaztál meg, miszerint nagyon hamar előlegezünk bizalmat, rangot kezdő íróinknak? — Sajnos, mára már a bizalmat előlegezők is elhallgattak. Korábban ez úgy működött, hogy egy-egy renomés idősebb írónk felfigyelt egy-egy fiatalra, s beharangozta a jelentkezését. Aztán jöttek a kritikusok és megteoretizálták a felfedezést. Mára már csak kritikusaink vannak, ha vannak. A fiatal íróink meg még mindig Hizsnyai Zoltán és Talamon Alfonz. Ami engem illet: egyre kevesebb időm és kedvem jut a kezdő íróinkra, nem tudom, van-e utánpótlásunk. Csak azt tudom, hogy az egyetemen tavaly előtt még volt egy szemináriumunk, ahol kezdő prózaírókkal, költőkkel foglalkoztunk, az idén már nincs. De a tavaly előtti felfedezettjeinket (Rácz Vincét, Gazdag Józsefet stb.) azért látom dolgozni. Várom az első könyveiket! * Van-e nálunk irodalmi élet? — Azt hiszem, van, de a létezésmódja elég rejtélyes. Mint a búvópatak: hol Gombaszögön jön elő a föld alól (a fiataljaink nemrég Gombaszögön tartottak sikeres találkozót), hol a Magyar Intézetben, hol a Kalligram vagy a Madách Könyvkiadó környékén. S ezek a fórumok egymással egyáltalán nem érintkeznek. Az írók Társasága meg (pontosabban a Társaság választmánya), amely ezeket az aktivitásokat koordinálhatná, afféle ötödik fórumként működik, ha működik egyáltalán. Azaz az irodalomban tulajdonképpen nálunk is a magyarországihoz hasonló szekértáborosdi folyik. Csak míg Budapesten többnyire a népi-urbánus ellentét mentén fut a törésvonal, addig nálunk még az ellentétek is esetlegesek. Talán leginkább az a kőkorszakbeli nemzedékesdi a legerősebb megosztó tényező, amely szerint minden fiatal író zseniális, s minden 50-60 éven felüli szerző régi struktúra. A következmény pedig: hiába van olyan-amilyen irodalmi életünk, a társadalmi jelenvalósága, visszhangja, kihatása egyenlő a nullával. Pedig a bilance, most 2000-ben akár pozitív is lehetne az utóbbi 1-2 évben ugyanis több-kevesebb rendszerességgel jelen van az írásaival néhány olyan fiatal, nagyon jó felkészültségű kritikusunk (név szerint: Németh Zoltán, Kocúr László, Benyovszky Krisztián, Keserű József), akiket ha nyilvános előadói tevékenységre ösztönöznénk, sokkal elevenebb, hatásosabb lehetne az irodalmi életünk. * Olvasás és kritika nélkül nincs mű — írod Az irodalom határai című tanulmányodban (1998), Cselényi László szövegelméleti ihletésű verseiről
