Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - JUBILÁNSOK - Fonod Zoltán: Egy 65 éves fiatal költő információs bankja (beszélgetés)
A 65 éves Tőzsér Árpád köszöntése lehetőséget megragadnak az egykori német kitelepítések problémájának a felszínen tartására, de a Szlovákiából kitoloncolt 70-80 ezer magyar ügye teljesen elsüllyedt valahová a semmibe. Mintha meg sem történt volna. S nem elég, hogy a szlovák közvélemény magáról a tényről sem tud semmit, lassan már mi magunk is pusztán áttelepülésről és lakosságcseréről beszélünk, holott ezek a kifejezések megszorító jelzők nélkül az önkéntesség elvét hordják magukban, mi pedig, akik ezeket az időket a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, nagyon jól tudjuk, hogy a csehországi deportációk (amelyek elől az én családom Magyarországra menekült!) vagy a későbbi ún. magyar—szlovák lakosságcsere a számunkra mennyire nem volt önkéntes. Summa summárum: a nagy, történelmi bocsánatkérések közepette talán mi is megérdemelnénk egy bocsánatkérő szót az illetékesektől, az egyéb aktuális jóvátételekről már nem is szólva! * Az ötvenes években Komárom volt a menstvára azoknak, akik Szlovákiában anyanyelvükön akartak művelődni. Egy nemzedék rajzott ki onnan! Mi maradt meg benned azokból az emlékekből, mit adott az alma mater? — Az egykori komáromi gimnázium nimbusza nem biztos, hogy megérdemelt. Az igaz, hogy akkor Komárom mentsvár volt, hisz 1950-ben Szlovákiában még nem volt máshol magyar nyelvű középiskolai tanítás, de ezt a tényt, s a diákközösség rendkívül színes, ihlető, nevelő voltát leszámítva nekem tulajdonképpen nincsenek jó emlékeim Komáromról. Persze, a kommunista totalitarizmus legsötétebb éveiben (1951—54-ben) jártam oda, s akkoriban bárhol tanultam volna, mindenhol a totalitarizmus szellemével találkozom, de ez mitsem változtat a tényen, hogy az alma mater Komároma számomra a privát történelmem sötétségkorszaka. S ezt főleg azért kell ilyen keményen kimondanom, mert a kegyelet rendszerint összekeveri a dolgokat. Én is leírtam néhányszor, hogy Komárom mentsvárunk volt, de a fél évszázados, immár történelmi távlatból azt is látnom kell, hogy a tanári karunk - egy-két kimagasló képességű, de reáltantárgyakat oktató tanárt leszámítva - semmiben sem különbözött más iskoláink tanári karától. S ez alatt azt értem, hogy a korábbi bencés vagy polgári humanista hagyományokból mi ott nem sokat éreztünk. Éreztünk viszont egy rendkívül kemény mozgalmi szellemiséget, amely engem, az álmos, múzeumi levegőjű Rimaszombatból jött könyvmolyt is csaknem neofita buzgalmú mozgalmárrá tett, azaz nem jó irányba fordított. S ha mégis valami más lett belőlem, akkor szinte ennek a szellemiségnek az ellenére lettem más, de ebben sokkal inkább segítettek diáktársaim, mint tanáraim. * Mikor gondoltál elször arra, hogy akár költő is lehetne belőled. Egyáltalán: gyermekkorodban mi akartál lenni? — Nem emlékszem rá, mikor írtam az első versemet, úgy tűnik, egyszerre tanultam beszélni és verselni. A családi hagyomány megörökítette, hogy különböző alkalmakkor már iskoláskorom előtt is sokszor mondattak velem verset, s ha megakadtam, gátlás nélkül belerögtönöztem a szövegbe.
