Irodalmi Szemle, 2000

2000/9-10 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Cselényi László: Miniportrék erdélyi írókról, szemelvények

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

két kimondottan nagyvárosokba/küldök//Dorombóra/Kikendére/Piszpongra/ /sötétben is kitapogatom ujjaimmal a térképen/ a robbogó postavagonok útját//ezt/a/néhányat// Európába szeretném küldeni//forog a földgömb szótla- nul/előttem//átvilágítom//kívül sincs/belül sincs”/Az átvilágított földgömb/.

SZEMELVÉNYEK

SÜTŐ ANDRÁS Anyám könnyű álmot ígér

Részletek

BIZTATÓ

Egy napon így szólt anyám:

— írhatnál rólunk is valami könyvet.

— Nocsak! — néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra; milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos?

— Igaz legyen — mondta.

Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem — a kézmozdulatáról is ítélve — a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő; szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! — megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk.

— Ez nekem is gondom — adtam meg magam.

— Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!

A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg, a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfa lábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.

Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó, mit a mesékben az égi magasság szokott küldeni, alantról hangzott, majdnem a föld porából, a mályva, porcfű és törpebürök szintjéről, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta. Ölbe emelhető kicsinységében most még soványabbnak láttam őt, kis, pihenő szaladgálásnak a felmelegedett földön. A keszkenő alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatlanok már a fehér szálak; mint a sokat mosott vászon, a szeme is világoskék. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából.

— Nézz körül az udvaron, azután a faluban, s szólj rólunk.