Irodalmi Szemle, 2000

2000/9-10 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Cselényi László: Miniportrék erdélyi írókról, szemelvények

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

évesen megírni az Öregek könyvét. S micsoda kegyetlen iróniája a sorsnak: Szilágyi derékba tört életműve ugyanolyan vaslogika szerint épül (emelkedik egyre meredekebben, éri el a csúcsot, s pillanatnyi megtorpanás után visszahullón teljesedik ki), mint a 24-24-32 évesen lezárult wolkeri, Petöfi-i, József Attila-i életmű. Mondják, hogy a korai halálra ítéltetett zsenik előre megérzik, hogy sietniök kell, hogy nekik nincs sok idejük, hogy röpke 10-15 év alatt kell tető alá hozniok azt, amire másoknak 30-40-50-60 esztendő adatott.

íme, költőnk is! Az 50-es évek végén sorjázó verseit, a 60-as években megjelenő köteteit (Álom a repülőtéren, Szerelmek tánca, Garabonciás, Emeletek avagy a láz enciklopédiája') a kiváló kortársnak kijáró tisztelettel- féltékenységgel olvastuk, s akkor jött a sokk, a ’69-es Búcsú a trópusoktól Hat vers mindössze. Nemzedékünk s a magyar költészet végérvényesen kész remeke. Benne a Haláltánc-szvit.

„Doktor úr, csak azt sajnálom, hogy tele bőrönddel megyek el” — montázsolja a bartóki ihletésű s már címével is Bartókra utaló versbe a zeneköltő halálos ágyán /már megint egy halálos ágy!/ mondott szavait. Visszaszámlálván a történteket, milyen kísértetiesen hat ez a mondat Szilágyi Domokos esetében, hiszen ki mehetne el kevésbé teli bőrönddel, mint egy 38 éves költő, a kortárs magyar líra legizmosabb tehetsége?

„...fogy az árnyék,/mintha csak fél nap alatt járnék/...Testem lassúdadon/ ellenségemmé válik.../Halottak napján.../ünnepi ruhát öltök, úgy megyek/ a temetőbe, mintha háznézőbe” — olvassuk az Öregek könyvében.

Hogy mi miért következett be, nem a mi dolgunk firtatni. A mi dolgunk: a versekből vissza s előre következtetni:

„akkor kezdődik a baj, ha érzi magát az ember .../érzi a testet/amely nemsokára tetem lesz.”

Úgy vélem, e néhány megrázó képben benne rejlik az egész tragédia. Mit kellett ennek a csupa ideg, csupa ín, tűvékony fiatalembernek végigszenvednie ahhoz, hogy eljusson ehhez a vérrel írt eposzhoz? íme, a magyarázat:

S vessünk még egy pillantást végül erre a Szilágyi-féle nemzedékre. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem alaptalan a vélemény, hogy soha még a magyar irodalomban két nemzedék között nem volt olyan szakadék, mint éppen Szilágyiék nemzedéke s az előbbi Pilinszky—Juhász-féle nemzedék között. A 40-50-es években kiteljesedett s rövidesen lényegében befejezetté merevült életművek s a 60-70-es években indultak között (Erdély, Bakucz, Magyar Műhely, Új Symposion, Tandori, Oravecz) ugyanis valóban szinte átugorhatatlan a szakadék. De mi van a kettő között? A mi válaszunk: Szilágyi Domokos. Nemcsak ő persze, mások is. Magyarországon egy-két, a hagyományos kifejezési eszközökön túllépő, de Tandoriékig el nem jutó lírikus. Orbán Ottó például. Nálunk Tőzsér Árpád. De mindenekelőtt Szilágyi Domokos. Az egész átmeneti nemzedék reprezentatív, immár sajnos befejezett, lassan klasszikussá váló életműve.

„1976 őszi reggelén egy kis csapat — a költő barátai — indult el a Kolozsvár környéki erdőkbe, a napokkal azelőtt eltűnt költő megkerítésére” — írja Szakolczay Lajos. — A meglelés egyenlő volt a bizonyossággal: Szilágyi Domokos kihűlt jégcsapszívvel, de merev szemének útkereső homályosultsá-