Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - KEGYELET - Dénes György: Húsz éve halt meg Szabó Béla, irodalmunk szegénylegénye
Húsz éve halt meg Szabó Béla, irodalmunk szegénylegénye izgékony természete arra ösztökélte, hogy belekapcsolódjon a vitába. Szkeptikus volt, nem hagyta szó nélkül, amit a többség elfogadott, amiben megegyezett. Mindig védelmére kelt annak, akit elmarasztaltak. Rámutatott pozitív vonásaira, hangsúlyozva, több megértéssel és bizalommal, több melegséggel kell az íróhoz közeledni. De a túlzott dicséretet sem kedvelte, a fölmagasztalt író babérjaiból mindig kitépett egy keveset, hogy a dolgok egyensúlyba kerüljenek. Rekedtes hangja, görcsös erőlködése igazának vagy vélt igazának megvédéséért nem mindig tett jó benyomást a gyűlésen résztvevőkre. Némelyek a kákán is csomót kereső írónak tartották, amolyan kellemetlenkedő embernek. Mások meg csak mosolyogtak suta felszólalásain. Akadtak azonban olyanok is, akik kedvelték és biztatták, mondja csak meg, ami a szívén fekszik. Ő mindenesetre hitt abban, amiért és akiért kiállt. Beszéd közben fölgyúlt az arca, pofacsontja körül pír öntötte el, mintha láz bujkálna bőre alatt. Igazságkereső hajlama olyan ösztönös volt, mint írósága. Támadásba csapó védekezése származásának, fajtájának, nemzetiségének üldöztetéséből fakadt. Származása és magyar nyelve, különösen a fasizmus éveiben, kettős okot adott a megkülönböztetésre, a társadalomból való kirekesztésre. Teherként vitta mindezt vállán, szegénységével együtt. Posztumusz könyvében, a Nehéz búcsú-bán írja: „Azt hiszem, én csak azért maradtam életben, csak azért sikerült megmenekülnöm, mert annyira jelentéktelen és nyomorult voltam, hogy még a magyarság és a zsidóság fogalma sem fért rám...” Másutt ez áll: „Soha még az ember ilyen kitaszított, tehetetlen nem volt, mint a hitleri esztendőkben. Ezt különösen én éreztem, és a hozzám hasonlók, akik az üldözött fajhoz tartoztunk... Öt testvérem áldozatul esett a fasizmusnak...” Szabó Béla az egyik legszegényebb kelet-szlovákiai tájról, Nagymihályról származott. Könyveiből, főként önéletrajzi fogantatásé műveiből (Ezra elindul, A család kedvence, Az élet peremén, Nehéz búcsú), de más regényeiből és elbeszéléseiből is képet kapunk a századforduló utáni évek, évtizedek társadalmi rajzáról, összetételéről, a meglehetősen kevert lakosság mindennapi életének színes és eleven életéről. A kegyetlenségig kemény volt itt a szegények élete, különösen azé a zsidóságé, amely nem tudott fölkapaszkodni. Tüdőbaj, tífusz, diftéria tizedelte a lakosságot, különösen a gyermekeket, akik mindig éhesek voltak. Szabó Bélát ez a táj, ez a feszültségekkel és sóhajokkal megvert élet nevelte magányos lázadónak, emberségre és szeretetre szomjazó- nak, az élet és irodalom peremvidékén bukdácsoló embernek, írónak. Embersége és írósága megszenvedett és szorosan determinált. Lényének legtitkosabb sejtéseivel, gondolatainak minden rezdülésével írónak készült. Mégis akkor lett szabólegény, amikor első versei kikristályosodtak lelkében. A szabómesterséget azonban nyűgnek, kényszermegoldásnak érezte. Különbnek tudta magát, minthogy lelket nyomasztó szabóműhelyekben robotoljon. Ha nem érezte volna írói elhivatottságát, nem ösztönözte volna szenvedélye és makacssága, talán ott reked valamelyik szabóműhely homályában. „A szabóműhelyben közepes munkát végzek, bármelyik segéd felveheti velem a versenyt ügyességben, a munka minőségében. Nem érzem itt a hivatás jelentőségét, ami szerintem minden emberi cselekvés és kifejezésmód előfelté
