Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - Jánossy Lajos: Garázsmenet (elbeszélés)
Jánossy Lajos vizes foltot láttam magam körül, ezen kívül semmi, sötét, magukba forduló házak, még ablakok se nagyon. A friss, esős levegő megcsapta a tarkómat, megtántorodtam, rendesen megszédültem, amikor egy kar támaszt adó fogását éreztem a hónom alatt, alám nyúlt egy kar, amibe ösztönösen belekapaszkodtam, könnyű, törékeny csontot tapintottam, női kéz ez, futott át rajtam. Visszanyertem az egyensúlyomat, belém karolva a lány állt mellettem, nem szólt semmit, viszont ezúttal rám nézett, aztán csak annyit mondott, menjünk, és elindultunk valami sötét mellékutcán az isten háta mögül, az isten tudja hová. Nem tudom, mennyi ideig tartott az út, a lépteimet figyeltem és igyekeztem úrrá lenni a gyomorszájamat és a nyelőcsövemet fojtogató perisztaltikán. A lány törékeny karja biztosan tartott, vezetett hűségesen. Beszélgetnem kéne legalább, gondoltam, mégis csak meg kéne szólítani, vagy megkérdezni, hogy hova megyünk, honnan hova. Mi a neved, ennyit tudtam kipréselni magamból, a lány nem válaszolt. Hogy hívnak, kérdeztem újra, mire a lány válaszolt, Eszter, mondta, Eszter vagyok. Ez ritka név náluk, gondoltam, ez a név nem gyakori nálatok, mondtam, tudod, hogy csillagot jelent, a lány továbbra sem válaszolt. Némán mentünk tovább. Kapualjba fordultunk, aztán át egy sötét udvaron, a lány valami ajtót billentett meg, le kellett hajoljak, sötét helységbe érkeztünk. Lámpa kattant, ronggyal letakart körte alól szitált a sárga fény, így is csípte a szemem, mellette matrac. Leültem a szélére, kivert a víz, a lány ügyes mozdulattal egy lavórt tett a lábaimhoz, sugárban ömlött a pálinka, az epe. A hátamon feküdtem tehetetlenül, becsuktam a szemem, sötét bolygók forogtak a szemhéjaim mögött. Süket csönd vett körül, amit teljesen váratlanul a lány hangja formált meg, mélyített el, finoman és egész messziről hallatszott, ahogy énekel, énekel valamit a saját nyelvén, halkan és elnyújtottan, és mintha alattam egy lassú csónak indult volna, vitt a dallam egy ismeretlen álom partjai felé. Hirtelen ébredtem, riadtam fel és hosszú pillanatok kellettek, amíg összeraktam magamban, hol is vagyok, ki ez a lány mellettem, a fal felé fordulva ki szuszog az oldalamnál. Felültem, körülnéztem, a lámpa fénye tompa árnyékokat vetett a tárgyak köré. Asztal a sarokban, kis tévé, Junoszty, gondoltam, mosdótál, magnó. Csupasz, nyersbeton falak, ablakok sehol, a szintúgy betonpadlón fonott szőnyeg, amúgy tisztaság. A lány egyenletesen lélegzett. Néztem egy darabig a félig gyermakarcot. Felálltam, a kijárat felé indultam, aztán megtorpantam, a zsebembe nyúltam. Kitapogattam a pénzt, az ujjaim megakadtak a gyűrűben, hagytam a pénzt, kivettem a gyűrűt. Megforgattam a markomban, felpróbáltam a gyűrűsujjamra, majd az asztalra tettem. Megcsillant a címerpajzs, az oroszlán, úgy láttam, elérte a csillagot. Kerestem a kilincset, nem találtam, végül az ajtó alján egy kapaszkodóba akadt a kezem, garázsajtó, futott át rajtam, megemeltem, kiléptem az udvarra. Visszaeresztettem, csikor- dult a fém széle a betonon, kinn reszketett némi fény, csikordult az ajtó, mintha csikorogva hasadna a hajnal, és elindultam az udvaron át a kapualj felé.
