Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - Jánossy Lajos: Garázsmenet (elbeszélés)
Jánossy Lajos Nagykarcsi. A műanyag poharakban habzott a pezsgő, a tenyeremen éreztem a pohár falának csapódó buborékok táncát. Egyszer csak Karcsi a pult mögé hajolt, valamit mondott a kisasszonynak, aki kivette az eddig forgó kazettát a magnóból, magas, visszhangos csönd lett a csarnokszerű helységben. Azt gondoltam, Karcsinál van valami más, magánál hordja kedvenc felvételeit, lakodalmas rockra számítottam, magyar nótát diszkó ritmusban, de akkor már mindegy volt, jöhetett volna bármi, az operettre is ráálltam volna. Karcsi azonban nem nyúlt a zsebébe, hanem megfordult, lassan és méltóságteljesen körbetekintett a termen, hatalmas levegőt szívott mellkasába és belekezdett a Sole Mió-ba. Az oszlopos, boltíves büfé megtelt érces, tiszta baritonjával, először olasz dalokból adott ízelítőt, aztán Fülöp király áriája szakadt ki a zömök testből, végül az Örömóda hangjai rezegtek a pezsgősüvegek között, Karcsi ezt már kezét szívére téve énekelte, alkarján ügyetlen ákombákommal öt betű: anyám, fölötte profibb munka: FTC Nem tudom, mennyi ideig tartott a műsor, elragadtatva álltunk, nyitott szájjal, szemünk sarkából spicces könnycseppeket törülgettünk. A büfé lassan zárt, az ünneplés azonban az áriák lendületével folytatódott hármasban. Természetesen taxit fogtunk, az úton Karcsi repertoárja tovább bővült, Korda Györgytől a Virágeső többször is felcsendült, Karcsi énekelt rendületlenül az anyósülésen, közben ritmusra vezényelve mutatta az előttünk még ismeretlen célhoz vezető utat. Alig világított utcában, lépcsős kocsma előtt állt meg az autó. A bejárat figyelmeztetőleg sárga-feketére festett hajlatánál mélyre hajoltunk. Komoly egyensúlyi zavarokat észleltem, Bandika billegett, mint egy kötéltáncos, szívott magába a jól ismert illatú gravitáció. Az alacsony mennyezetű helységben, mintha csak egy forgatásba csöppentünk volna, fekete öltönyben, állig gombolt fehér ingben, fejükön kalappal, hosszú bajusszal, barna bőrű férfiak ültek, az asztalokon olcsó, literes borok, a férfiak között itt-ott színes szoknyás fejkendős asszonyok. Nem volt hangos vigadalom, inkább az a fajta egyenletes, sűrű zsongás, ami viszont még a téglák közül kihullott fugák helyére is beférkőzik. Egy pillanatra mégis beállt a csend, ami ilyen helyeken, ilyenkor be szokott, a szempárok ránk szegeződtek, hogy aztán, Karcsi kurjantására, a barátaim, harsogta a pinceboltozat, ismét megpihenjenek eredeti tárgyukon, az asztalon sorakozó borosüvegeken. A bejárat mellett húztuk magunk alá a szkájstokikat, Karcsi ment egy kört az asztalok között, látszott, nem először jár itt, aztán visszatelepedett és folytatta az éneklést. Egyértelmű tekintélyét bizonyította, hogy a pult mögül hamarosan előlépett a csapos, jobb tenyerén műanyag tálca, különböző italok hadseregével, vegyes csapat, melyek közül egy komolyabb hadosztály előttünk szállt partra, a többi pedig a vendégek jobbulását hivatott szolgálni. Mértéktelenül és összevissza ittunk csöndben és egyre részegebben, alkoholtól párás szemünk előtt az ivóban hömpölygő füst egyetlen kavargó vízióban oldotta fel a kalapos férfiakat és a fejkendős nőket, mint egy Chagall-képen, lebegtek és keringtek a férfiak és nők, elemelkedve az asztalok mellől. Ebben a szédítő ringlispílben, aminek forgását egy ponton túl már a legkevésbé sem tudtam követni, és ez a pillanat akkor állt be, amikor megéreztem, ahogy az első verejtékcsepp végiggurul a gerincemen, aztán a következő és a következő megállás nélkül, amitől kezdve csak ültem, mint aki
