Irodalmi Szemle, 2000
2000/9-10 - Danuša Dragulová-Faktorová: Hóvirág (elbeszélés)
Hóvirág — Megoldja, kolléga? Az orvos bólintott. Ahogy a főorvos véget vetett a megbeszélésnek, mindannyian felálltak és elhagyták a helyiséget. A doktornő ideges volt. Már tegnap meg akarta mondani neki, de nem hagyta szóhoz jutni. Érezte, hogy ez az ő dolga lenne... Csakhogy már látta, amint kollégája belép a harminckettesbe. A fehér szandálja mintha a padlóhoz nőtt volna. Magába szállva nézett az ajtóra, amelyen a kollégája belépett. Örökkévalóságnak tűnt neki, amíg bent volt. Végre kijött. Kérdően szegezte rá kék szemét. Az ránézett és elment az ellenkező irányba. Lassú léptekkel a rendelőjébe indult. Bement és leült. Be kellett vallania magának, hogy ezzel nem tudott megbirkózni. Kis idő múlva felállt és sietősen a szoba felé vette az irányt, amely előtt előbb a folyosón álldogált. Ahogy belépett, Peter Krajcovic még mindig csak bámult maga elé. Azt kérdezte tőle, tudja-e már. Alig észrevehetően, inkább sejtette, mint látta, hogy bólintott. Hallgatott és maga elé bámult. Azzal próbálta vigasztalni, hogy kezdeti stádiumban a daganat kezelhető, és biztosan jól végződik. Mégcsak feléje sem fordult. * * * Én bolond! Hogy lehettem olyan hülye és naiv, hogy azt higgyem, értem teszi mindezt. Bolond voltam! Elhittem, hogy csak komédiázás az egész. Meg voltam győződve, hogy együtt játszunk. De ő nem színészkedett. Csak én! Milyen nevetségesnek tűnhettem a szemében! Az új szobájában a mellette lévő ágy üres. A szomszédja, akit nem ismert, állítólag eltávozáson volt. Csupán a saját gondolataival társaloghatott. Nagyszerű társaság: ő, a beteg, meg a baljós találgatások, mi lesz tovább. Vagy nem is lesz... * * * Páciensek, vizitek, elbocsátó jelentések, éjszakai szolgálatok... Mindez olyan gyorsan követte egymást, hogy néha csak délután, a klinikáról való távoztakor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen még nem is ebédelt, s a délutáni kávéjára sem került sor. Egyik nap követte a másikat, hét a hetet. * * * A kórházi ágyból nézve minden másnak tűnik, egészen másnak. Reggel az ember felébred, szemét a fehér falra mereszti és találgatja, ugyan hány órán át bámulja még ugyanazt a képet, mire ismét álom jön a szemére. Az egyedüli megváltó. Csupán ez jelent előbbre jutást. Legalábbis a naptárban. A napok itt éveknek, a hetek örökkévalóságnak tűnnek. Kivizsgálások, infúziók, beavatkozások... És senki sem tudja megmondani, mi lesz a vége.
