Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - NYELV ÉS ÉLET - Lanstyák István: A magyar nyelv helyzete és jövője Szlovákiában (tanulmány)
A magyar nyelv helyzete és jövője Szlovákiában értelmezett szociolingvisztika módszereivel. Mivel a magyar nyelv — a világ sok ezer további nyelvéhez hasonlóan — nem önmagában létező valami, hanem beszélői hordozzák és tartják fönn (vagy éppenséggel nem tartják fönn, hanem feladják), nyelvünk szlovákiai helyzetéről és jövőjéről szólva tulajdonképpen a szlovákiai magyar beszélőközösség helyzetéről és jövőjéről kell beszélnünk. A szlovákiai magyar beszélőközösség helyzetét meghatározó tényezők közül — témámból következően — először azokat veszem szemügyre, amelyek közvetlenül vagy közvetve hatással vannak a magyar nyelv szlovákiai helyzetére. Tudjuk, hogy a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv — a magyar nyelv — nem járulékos, hanem központi eleme. Szemben az olyan etnikumokkal, mint amilyen környezetünkben a roma vagy a zsidó, távolabb pedig többek között a skót, a velszi, az ír vagy a maori, amelyek a nyelvcsere után is megtartották, ill. megtartják etnikai és kulturális önazonosságukat, azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben meg is szűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére2. Nyelvi szempontból a szlovákiai és más kisebbségi magyarok leginkább abban különböznek a magyarországiaktól, hogy kétnyelvüek, s kétnyelvűségből adódóan anyanyelvűket másképp beszélik, mint az egynyelvű magyarok. (Második nyelvüket, a szlovákot is másképp beszélik, mint az egynyelvű szlovákok.) A kétnyelvűség-kutatásban tehát az 1 + 1 nem egyenlő 2-vel: a kétnyelvű ember nyelvtudása nem egyszerűen két, más-más nyelvben egynyelvű beszélőének az összege, hanem eltérő minőség. Nem rosszabb, nem is jobb, hanem más. A neves francia—angol kétnyelvűség-kutató, Francois Grosjean az egy- és a kétnyelvüek közötti különbség megvilágítására az atlétika világából hoz analógiát: eszerint a kétnyelvű beszélő olyan, mint a gátfutó a rövidtávfutóval és a magasugróval összehasonlítva: nem tud olyan gyorsan futni, mint a futó, sem olyan magasra ugrani, mint az ugró, de ez nem azt jelenti, hogy ezeknél ügyetlenebb volna, vagy a gátfutás alacsonyabbrendű ága volna az atlétikának, mint a rövidtávfutás vagy a magasugrás. A kétnyelvű embernek ez a jellegzetessége olyan tény, amelyen lehet sajnálkozni, ám nem lehet rajta változtatni amióta világ a világ, a két- vagy többnyelvű emberek mindig is másképp használták nyelveiket, mint az egynyelvűek, s ez a nyelvlélektani törvényszerűség a jövőben sem fog megváltozni, hiszen nem emberi akarattól függ. Mivel a két nyelv kölcsönhatásának mértéke és jellege a kétnyelvűség mértékének és jellegének a függvénye, a kétnyelvűség mértékét és jellegét pedig alapvetően nyelven kívüli tényezők határozzák meg, a közhiedelemmel ellentétben az, hogy a szlovákiai magyarok anyanyelve mennyire szlovákos, mennyi benne az ún. kontaktusjelenség, nem nyelvművelőink „vadhajtásnyesegető” buzgalmától függ, sőt hosszabb távon a beszélők önfegyelmező hazafisága és nyelvszeretete is csak csekély mértékben befolyásolhatja. A döntő az, hogy a szlovákiai magyaroknak milyen lehetőségeik vannak anyanyelvűk használatára a magán- és a közélet különböző színterein.
