Irodalmi Szemle, 2000
2000/7-8 - A HETVENÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „A műfaj szerelmese lettem...” Beszélgetés Szeberényi Zoltánnal
A hetvenéves Szeberényi Zoltán köszöntése mindvégig tapasztalhatók voltak. Meglehetősen gyakran a magános farkasok és alkalmi érdekcsoportok vadászterülete volt a szlovákiai magyar irodalom. Egri Viktor ezt úgy fogalmazta meg, hogy Szlovákiában nincs magyar irodalom, csak magyar írók vannak. Hangsúlyozottan érvényes a „bozót” jellemzés a rendszerváltást követő évekre, különösen az elmúlt évtized első felére. Irodalmunk atomjaira hullott, szekértáborok acsarkodtak egymásra. A rendszerváltás előtti közösségi szellem, ami az ideológiai nyomás, az egzisztenciális veszélyeztetettség egyetlen ellenszere volt, szinte teljesen megszűnt, holott tudvalevő, hogy a legfőbb ellenségnek, a nacionalizmusnak nincs ideológiai tartalma, más színekbe öltözve pusztít tovább. Szerencsére, az utóbbi 4-5 évben biztató jelek is tapasztalhatók. Tehetséges fiatalok tűnnek fel, s az irodalom önreflexiója, a kritika is ébredezik. * Vita és vitaerkölcs dolgában nincsenek jó tapasztalataink. Mi az oka annak, hogy a rendszerváltást követően egyesek olyan buzgalommal láttak neki a „rendcsinálásnak”, mintha Augiász istállója lett volna a szlovákiai magyar irodalom? — Sohasem volt erős oldalunk az eredményes véleménycsere, a haszonnal járó vita. Egy-két kivételtől eltekintve vitáink az irodalmi Hamletek jelenetét vagy a süketek párbeszédét idézték. S vitaerkölcs dolgában sem a legjobb tapasztalatok gyűltek össze. Azt azonban a legszörnyűbb álmaimban sem tudtam produkálni, ami nálunk a rendszerváltást követő években lezajlott. Azt az igaztalan és ízléstelen hadjáratot, ami Fábry emléke és hagyatéka ellen folyt a művi úton kitenyésztett, de senkinek nem ártó Fábry-kultusz ürügyén, nem lehet feledni. Főként azért nem — s ez benne az undorító —, mert a látszat, az elterelő igyekezet, a fénylő retorika ellenére sem volt esztétikai indítéka. Közönséges pozíció és presztízsharc, helyezkedési manőver volt. Ha valamivel tartozunk az irodalmi közvéleménynek, az egykori és mai olvasóknak, akkor az a Fábry-vita végleges lezárása lenne, mert véleményem szerint még nincs lezárva, varral befedett gennyes sebként rontja irodalmi légkörünket. * Divat vagy sikk ma is megkérdőjelezni a kisebbségi irodalmak létjogosultságát. Bár a kisebbségi irodalomnak az egyetemes magyar irodalomhoz való tartozását magára valamit is adó értelem nem kérdőjelezte meg, a tagadás ördöge ma sem néma... — Ez a kérdés is megérne egy vitát, egy irodalomtörténeti tapasztalatokra épülő véleménycserét. A probléma egyidős az utódállamok magyar irodalmainak keletkezésével. Ha valaki fellapozná a húszas évek romániai, vajdasági és hazai folyóiratait, nagyon meglepődne, hogy nemcsak tematikailag, hanem stilárisan is hasonló érvek és ellenérvek születtek ezzel a mondvacsinált problémával kapcsolatban. Talán elég, ha Tamás Mihály, az általam és még sokak által nagyra becsült prózaíró véleményét felidézem a sok-sok nyilatkozat egyikéből: „Mi nem szlovenszkói magyar irodalmat akarunk: ez a meghatározás provincializmust, enyhébb elbírálást, egzotikumot és alacso- nyabbrendűséget jelent. A mi ideálunk: dúsan termő magyar irodalmi élet
