Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - MARGÓ - Mihályi Molnár László: Az értelmiség és a szabadság
MARGÓ értetni az emberekkel, hogy nem az a döntő kérdés, milyen az út eleje, hanem az, hová vezet? Sajnálatos tapasztalat, hogy szűk ez a réteg, de azt is látnunk kell, akik az ellenkező irányba vezető, jól kitaposott régi útra akarják csábítani a népet, azoknak nem érdeke, hogy kinyíljon az emberek szeme. Ezért létkérdés, hogy pontos helyzetkép alapján fel tudjunk készülni a ránk váró lehetséges feladatokra. Az emberiség ősi álma a szabadság, mely megadja számára, hogy önmaga teljességét úgy élje meg, ebben felismerje emberi lényegét, meglelje lelki békéjét, szeretetre, társakra, megértő partnerekre találjon, de közben összhangban maradjon a világgal, környezetével, embertársaival, és a szabadsága ne azok kárára bontakozzék ki. Ebben a szabadságban tehát benne van az önkorlátozás felelőssége is, ellentétben azokkal a szabadelvű elképzelésekkel, amelyek csak az egyéni szabadságjogokra korlátozzák látókörüket. A szabadságot csak a közösségben lehet megélni azon korlátokon belül, melyek az emberiség számára perspektívát jelentenek. Amikor a szabadságjogok kiterjednek a torz, deviáns, abnormális (nem természetes) jelenségek védelmére is, ott a társadalom jövőképe rohamosan beszűkül. Felmerülhet itt a kérdés, akkor ki vagy kik fogják meghatározni, hogy mi az, ami nem természetes. Erre az emberiség legalább két évezrede kellő útmutatást kapott, amiből Pál apostol szabadgondolkodó úttörőként hagyja ránk a következőt: „Nékem minden szabad, de nem minden használ.” A szabadság természetes korlátait a világegyetem harmóniájának törvényszerűségei és a kinyilatkoztatások egymással összhangban határolják be, mint arra Hamvas Béla is utal egyik tanulmányában: „A szentkönyveket az ember kinyilatkoztatás útján kapta. Mint a hagyomány minden lényeges fogalma, a kinyilatkoztatás is a szektáknak vagy a racionalizmusnak, és így a fantazmagóriának vagy a tagadásnak esett áldozatul. Ha a hagyomány megszakad, ez a kettős törvénytelenség mindig fellép: a túlzás és lekicsinylés, a közösségben az individualizmus és kollektivizmus, a morálban a fennhéjázás és az elaljasodás. Mérték nélkül nincs törvény, nincs közösségi rend, nincs erkölcs és nincs tudás. ...A kinyilatkoztatás részese az, aki kapcsolatot teremt a lét emberfölötti körével" Talán nem lesz meglepő az a kijelentés, ezt a mértéket csak a szabad ember képes elérni, csak a megtisztult, felszabadult lélek, akit nem kényszerek és megkötöttségek manipulálnak arra, hogy ezt az utat válassza. A szabadság hordozója a gondolat, mely a megismerés és felismerés egyre magasabb szintjén tudja már csak átfogni a világ egészét. Aki erre a szintre eljut, s aki ezt felelősséggel és az ember iránti tisztelettel és szeretettel tudja megfogalmazni és gyakorolni, az nevezhető értelmiséginek, akinek ezáltal küldetése is van. Mivel újabb igazságokat már nemigen találunk fel, hiszen azok léteztek, léteznek rajtunk kívül is, de az eredendően jó, helyes, igaz út és élet irányát újra és újra meg kell mutatni, ezért kellenek azok, akik ezzel a mértékkel összhangban (se nem tagadva, sem eltúlozva) tudják, vállalják az útmutatást. Ebben azt is tudatosítva, hogy a jóság nem tanítás, hanem magatartás, és a bölcsesség pedig nem tan, hanem gondolkodásmód. Mindezekkel szemben a gonosz cselekedetre nincs mentség. Aki pénzért, érdekből csinálja, az aljas gazember. Aki hittel és meggyőződésből, az
