Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - KORTÁRS MAGYAR ÍRÓK - Cselényi László: Elfelejtett írók? (Tersánszky Józsi Jenő, Déry Tibor. Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Kodolányi János, Szabó Pál, Bibó István (miniportré)
Kortárs magyar írók Miért volt e hosszú hallgatás? Az 1911-ben született Bibó „pályafutása azokéhoz a 16-17. századi magyar prédikátorjelöltekéhez hasonlított, akik az iszonyú dúlások után a tájilag és szellemileg visszamocsarasodott országból Utrechtbe és Montpellier-be vergődtek ki igét tanulni. Akiket ott a műveltség mellett ezer lehetőség is várt: könnyebb élet, sikeresebb szolgálat. S akik rendre visszatértek a maláriás falvakba, a sárkunyhók közt templomot építeni” — írja Illyés Gyula. A templomépítés először a koalíciós években kezdődött. Sikertelenül, hisz negyvennyolcban Rákosiék lesöpörték az asztalról az egész zsenge demokráciát. Aztán jött ötvenhat, a forradalom, a Nagy Imre-kormány s benne Bibó államminisztersége. Egynapos államminisztersége. Aminek következménye a hosszú évekig tartó börtön s utána az életfogytiglani elhallgattatás. A Bibó-reneszánsz, ha volt ilyen, a nyolcvanas évekre esik, a magyar ellenzék megerősödésének éveire. Ez ellenzéknek Bibó volt a zászlaja. Kezdődött mindez a 79-es temetéssel, s kicsúcsosodott a Bibó-emlékkönyvvel, amelyet ugyan 1981-re szántak, Bibó 70. születésnapjára, s amely csak tíz évvel később jelent meg, de így is szilárd monumentum, hisz a kötet szerzői közt ott leljük Göncz Árpádtól Duray Miklósig, Illyés Gyulától Csoóri Sándorig, Weöres Sándortól Mészöly Miklósig korunk egész irodalmi és politikai palettáját. Azóta, sajnos, Bibó megint feledésbe merült. Ki tudja, miért? A szekértáborokra szakadt s az egymást maró magyar közélet nem tud mit kezdeni Bibó hagyatékával. Pedig: „A kérdést ezek után: hiábavaló volt-e, amit Bibó, ha töredékesen is, ám érvényesen végiggondolt és ránk hagyott, talán felesleges is feltenni” — írja Sándor Iván A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka című dolgozatában. S így folytatja: „Hogy mi valósult meg eddig belőle? Abból a tapasztalatból és bölcsességből, amit az emberi együttélés társadalmi-hatalmi szabályzattanában évszázadok során Európa keleties tájain összehordtak, ritkán valósult meg bármi, s ha mégis, akkor az, aki az ajánlatokat összehordta, nem csak munkája eredményeivel, de az eltöltött nehéz életért cserébe nyerhető elégtétellel is aligha találkozott. Mégis, századokról századokra születnek olyanok, akiknek életidejét az ilyen irányú szellemi-gyakorlati foglalkozás tölti ki. Közöttük ebben a században az egyik legjelentősebb, alighanem a legszerényebb és a legnehezebb sorsú volt Bibó István. Történetének nincs tehát vége. Amit alkotott: támpont”.
