Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - A 70 ÉVES DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: Beszélgetés Duba Gyulával (beszélgetés)
A 70 éves Duba Gyula köszöntése * Lényegében berobbantál az irodalomba. Humoreszkjeid annyira elragadtatták Sas Andor tanár urat, hogy győzte összeszedni legjobb jelzőit a dicséretedre. Nem érezted úgy, hogy erényeidet túllicitálták? — Talán mert meglepődtem, nem éreztem, hogy túldicsérnek. Sas Andor jegyzete rádöbbentett, hogy az írás, amit én játéknak gondoltam, jelentős és komoly dolog. Míg humoros írásaimmal szórakoztam, kedvemre rosszmájús- kodtam, öntudatlanul kísérleteztem, magam sem vettem őket komolyan. A kedvező fogadtatás azonban elgondolkoztatott és komolyságra intett. Talán még nem a felelősséget éreztem, ám minden bizonnyal a kockázatvállalást! Annak a rizikóját, hogy a világnak felfedem önmagam, megmutatom bensőmet. Vállalom az ódiumát, hogy amit írok, annak — úgy vélem — értelme van! De sosem bíztam el magam. Amikor egy-egy írásomat a szerkesztőségekbe vittem, emlékszem, mindig megérintett a kétely, felkészültem, hogy visszaadják. Éretlennek, súlytalannak, netán zagyvának találják. Vissza is adtak néhányat, és nem a minősége miatt, hanem merész szabadszájú- ságáért, az ötvenes évek társadalma módjával viselte el a szatírát és a humoros bírálatot. A kedvező fogadtatásnak tehát örültem, a műszaki törvények fegyelme ellenében csábítóbbnak tűnt fel az irodalom szabadsága és szabadossága, a renddel szemben a képzelet gáttalan villanásai. Komor időben volt ez játékos korszak, ma már nehezen magyarázható, a történelem ítélkezése gyakran elmossa az élő dolgok plaszticitását. Fekete vagy fehér — örök dilemma! De hát az írói lét kissé mindig a felelőtlenség jegyében kezdődik, szükségszerűen bíznunk kell önmagunkban anélkül, hogy bizakodásunknak valós alapjai és reális biztosítékai lennének. * A sematizmus szomszédságában, prózaíróként Dobos Lászlóval indultatok egy csapáson. A korszerű formanyelvet és a húsba vágó témát kerestétek. Becsvágy vagy megérzés volt, hogy felismertétek, az irodalom nem imamalom? — Becsvágy nélkül aligha van irodalom, ám az is kell, hogy a becsvágy hiteles, tehát megalapozott legyen. A kor hangsúlyozta a társadalmi felelősséget, míg a történelem a kisebbségi tragikumot kínálta nyersanyagként. Mindkettő a becsvágy megalapozottságát igényelte. Ma már nem állítom, hogy az írói munka alappillérei ilyenek, ezek legyenek, de a maga idejében a helyzet jó iskolának bizonyult. Az irodalom valóban nem imamalom! Az írás divat jellege sosem érintett meg, sem a formai iskolák játéka vagy a népszerűség hajhászása. Úgy vélem, mindig olyan belső irodalmi folyamatosságra ügyeltem, melynek lényege, hogy az irodalom azon léterőink egyike, amelyek az emberrel foglalkoznak, hogy felfedjék embervoltát a természetben és/vagy állatvoltát az emberek között. Az irodalom ugyan öncélú és öntörvényű jelenség, mégis valamire való és értelme van, küldetéssel bír, mert szolgálatjellegű hivatást tölt be. Felfedezi az ember számára az embert! Nem használni akar, hanem rádöbbenteni! Megidézni és felismerni a dolgokat, bizonyítani, hogy az alkotás lehetősége azért adatott meg az embernek, hogy önmagát megismerje és az igazságra törekedjen! Esendő voltának és heroikus képességeinek ellentmondásos és iszonyatos kettősségét alázattal vegye tudomásul. Ebben a megfogalmazásban bizony pátosz is lehet, de semmiképp sem káros vagy abszurd pátosz! Az emelkedettség nemes kényszere az írói
