Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - ANKÉT - Duba Gyula: Gyeptéglák alatt a múlt (regényrészlet)
Duba Gyula papját, magyar forradalmárt, hogy később a Szamárhegyen álló bitófa felé vegye utolsó útját... Gondterhelten kívül aligha látná még így valaki a teret, a zeneiskola előtt bohóckodó és handabandázó fiatalok például inkább a heccnek élnek A történelem feloldhatatlan ellentmondása, igazi örök paradoxon, hogy mindennapjainkban ritkán jut eszünkbe, bár aligha lehetünk meg nélküle! Ösztöneinkben lappang és szívósan dolgozik, hamu alatt izzó parázs! A jelen fátyla elfedi előlünk, hőjét nem érezzük. Elég azonban megpiszkálni, felemlegetni, a megkülönböztetés és ellenszenv eszmei fuvallatai azonnal felébresztik, az elfogultság levegője gazdagon táplálja, elég belekotorni az idegengyűlölet és személyes becsvágy kutácsával, s a történelem lángjai magasra csapnak, szilajon lobognak és esztelen tettekre késztetik az embereket.. Vrbicky szintén nem gondol a történelemre, eszébe sem jut. A tölgy nem a múlt hiteles monumentuma számára, sem gigászi kopjafa, hanem súlyos akadály, melyet el kell távolítani az útból. Munkafeladat, amellyel meg kell birkóznia. Felesleges és megsemmisítésre ítélt jelenség, haszontalanul kallódó tárgy, élettelen anyag szellemi tartalom híján, lélek nélkül. Lelketlen dolog tehát. Megsemmisítéséért ő a felelős! Vrbicky azt is jól tudja, hogy ami eddig történt a fával, gyerekjáték csupán ahhoz képest, ami most következik. Rengeteg emberi erő és műszaki eszköz szükséges hozzá, hogy a lecsupaszított törzset földre döntsék! Egy darabban, tehát egyszerre nem dönthetik ki, mert oly magas, hogy elérné a környező házakat. Megrongálná a tetőt, a felső emeletet és bedönthetné. Bomba robbanásával érhet fel ily óriási tömeg zuhanása. Ezért kell két részben kidönteniük! Óriási erőfeszítést igénylő, roppant feladat. Mindenek dacára a monstrum szinte elpusztíthatatlannak tűnik fel! Minden része szilárd, a legkisebb sejtje is kemény, mint az acél. S amellett szívós, elnyűhetetlen, mint az élő szövet Bálványként áll ellen a rombolásnak Hatalmas törzse alá, a föld mélyén képzeljük el embercombnyi gyökereit, ezeket a roppant polipkarokat, melyek a mélybe nyúlnak, a talaj nagy mélységeibe s kitéphetetlenül szerteágaznak! A tudósok és botanikusok tudják a mocsári tölgyről, hogy első, szinte a törzsével azonos méretű karógyökerét több méter mélységbe a földbe ereszti, ez a gyökér olyan, mint egy iszonyú fúró, ellenállhatatlanul nyomul a mélybe és a magasba törő fa meghosszabbodását jelenti az alsó rétegekben Ilyenek a fák! Csak a törzsüket és koronájukat látjuk, üde zöld lombjaikban gyönyörködünk, belélegezzük oxigénjüket, az ő lélegzésük áldását, gyökérzetüket azonban nem ismerjük, láthatatlanul rejti előlünk a föld. A mélyben rejtőző részek mintegy a fa másik, láthatatlan életerőit jelentik. Táplálják és helyéhez rögzítik az óriás fát Vrbicky a gyökérzetről nem beszél, bár ez okozza számára a legnagyobb gondot. A tölgy föld feletti részei megközelíthetők, ám a talaj mélyén a felszín alatt rémek rejlenek. Régen megmondta Drábik-Drabicius, hogy a mélyben az iszonyat lakik! A mélyben tehát óriás polip gubbaszt és Vrbickyre les. Nem mozdul, várakozik, az örökkévalóságot mímeli. Vrbicky azonban a jelenben él, gondol a gyökerekre, s bár tart tőlük, ám meg van a terve, hogyan győzze le a polipot. A látható dolgok okoznak igazán gondot, kevésbé lényeges, ami rejtve marad. A letisztított monstrum törzse konkrétum, hivalkodóan monumentális árvaságra és céltalanságra utalva, mintegy az értelmetlen létet szimbolizálva az égbe
