Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - ANKÉT - Nádas Péter: A szabadság tréningjei (elbeszélés)
A szabadság tréningjei Hoffmeister Wörterbuch dér Philosophischen Begriffe című, először 1954-ben kiadott munkája uomo universale címszavában, Leonardo mellett Goethét nevezi meg az univerzális ember parádés példájaként. Hoffmeister igazság szerint Mahnkét idézi, aki szerint Goethe nemcsak minden lehetséges irányba figyelő ember, hanem olyan ember, akinek az alkata az univerzum alapértelmezésének felel meg. Olyan személyiség, aki a világegyetemhez hasonlóan „az alkatok roppant sokféleségét egységes individualitásába sűríti, mely így oszthatatlan egészként marad kifejezetten kivételes.” Nem hiszem, hogy Leonardóról eszébe juthatna valakinek ilyesmit mondani. Leonardo azért kell ide, hogy szegény Goethe ne legyen a német univerzumban annyira társtalan. Ha valaki németnek születik, akkor persze mást nemigen tehet, Goethét a világegyetemmel azonosítja. Aki nem német, nem föltétlenül gondolkodik így, hiszen még jó szándék esetén is kilóg a németek világegyeteméből. Nemes Nagy Ágnes például azt mondja, hogy Goethe egy nagy, lapos hegy. Őszintén szólva nekem kedvemre valóbb egy ilyen illúziótlan meghatározás. Most például Frankfurt és Göttingen között, a vonaton ülve, nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy a németek már az első világháborúval sem tettek jót Goethének. Leánykorában a nagyanyám betéve tudta a költeményeit, de az első háborút követő évtizedekben, húszkötetes, bordó, bőrkötéses Goethéje lassan beporosodott, s szerintem a cselédeken kívül biztosan senki nem érintette meg a hosszú könyvespolcokon. A második világháború végleg kitörölte Goethét az élő költők sorából. Viszont feltámasztotta Kavafiszt, Pessoát. A romokon kivirágzott két új német nyelv, amelynek Goethe nyelvéhez nincsen sok köze. Azt az egyszerű német szót, hogy Buchenwald, nem lehetett többé úgy kimondani, hogy első jelentésként bükkerdő jusson az ember eszébe. Semprun szerint Goethe buchenwaldi fáját egy légitámadást követő tűzvész pusztította el. Nincsen olyan német nyelv, amelyben az ő fájáról ma ne jutna eszünkbe más. Kötelező olvasmányként létezik még az európai gimnáziumokban egy kicsike a Faustból A vándor éji dala, mert jó rövid, a Werther keservei, melyet már a nevetséges címe miatt sem olvas el senki. Camus, Beckett, Mészöly és Duras tapasztalatai az emberi szenvedés mértékéről, okairól, arányairól és következményeiről, minden elemükben eltérnek attól, amit Goethe érezhetett vagy gondolhatott. A korszak nagy könyve még csak nem is a Közöny, nem a Godot vagy a Saulus, hanem Marguerite Duras műve, a La douleur. Marguerite Duras egyes szám első személyben, lenyelt, elharapott mondatokban várja benne a szerelmesét, tébolyodottan várja a pályaudvaron a koncentrációs táborokból hazaérkezők szerelvényein. Amikor Róbert Antelme másoktól támogatva, nem akkor és nem ott, de tényleg megérkezik, nem ismeri föl, illetve attól a fölismeréstől, hogy nem ismeri föl, ordít, menekül, elveszíti eszméletét. Aztán eteti, ápolja a magatehetetlen emberi roncsot, naponta többször mossa ki a hasmenésből, megmenti ennek az egyetlen életnek, s mikor hónapok múltán először elutaznak a tengerhez, megmondja neki, hogy nem tud többé vele élni. Aki ennek a történetnek az éberségében, tébolyában, kíméletlenségében és józanságában, testileg és lelkileg súlyosan terhelt
