Irodalmi Szemle, 2000
2000/5-6 - ANKÉT - Aich Péter: Fél évszázad (adottságok, utak, lehetőségek)
A kortárs magyar irodalom fél évszázada Szlovákiában témája volt a természetes közegük. Városból származó író alig akadt, polgári pedig végképp nem, hiszen az osztályellenségnek minősült. A téma persze nem minőségi kérdés, de ennek a faluról induló s faluhoz, szűk régióhoz kötődő témakörnek mégis volt minőségi hatása. Olyan benyomást keltett, mint az a paraszt, aki lehetett bármilyen kiváló ember, szakember stb., a falu határán túl nem járt még soha. Nem tudom, megfigyelte-e valaki, hogy a kommunista totalitás idejében minden ajtó zárva volt, nem csak fizikai értelemben. Lehetett a háznak bármennyi ajtaja, csak egy volt nyitva, azon jártunk alázatosan, görnyedten, félénken. Az irányelvek, amelyekkel a művészeket is szoknyája alá terelgette a párt, világosan meghatározták, mit lehet, mit nem. Aki kidugta fejét, azt a diktatúra kaszálógépe leborotválta, aki pedig merészebb volt, annak fejét vette, bármi eszközzel lehetetlenné tette. Hogyan bontakozzon ki ilyen helyzetben bármilyen „kiugró, nagy tehetségé Aztán itt vannak a kritériumok. Mert viszonylagosak azok. Mihez mérjük az írói teljesítményt? Az elmúlt fél évszázad négyötödét a kommunista párt szellemi téren is teljes mértékben megnyilvánuló diktatúrája szabta meg. A művészetet nem esztétikai szempontból ítélték meg elsősorban, hanem aszerint, miképp volt összhangban a párt ideológiájával. Persze nyilvánvaló, hogy ez nem mérvadó kritérium. Mivel magyar irodalomról van szó, még akkor is, ha politikailag önkényesen elhatárolt területen, a mérce elsősorban a mindenkori egyetemes magyar irodalom lehet. Teljesen mindegy, Szabadkán, Pécsett, Kolozsvárott, Kassán vagy Bécsben, Münchenben él-e az író, megítélésének első kritériuma az egyetemes magyar irodalom színvonala. Egy nemzetnek, amelynek egy Károli Gáspára, Szenczi Molnár Albertje, egy Arany Jánosa, Ady Endréje, Márai Sándora van (tudatosan említettem néhány olyan írót, aki a mai Magyarország határain kívül született), nincs mit szégyenkeznie, megállja helyét világviszonylatban is — ami a második kritérium volna. Igaz, nem volt nekünk Dosztojevszkijünk vagy Anatole France-unk, másoknak viszont nem volt Móricz Zsigmonduk vagy olyan gazdag örökmécsesük mint Petőfi. Ha megnézzük az első köztársaság magyar irodalmi termését — ha már a földrajzi összehasonlításnál tartunk —, szintén nem tudunk sok „kimagasló, nagy tehetségei' fölmutatni, az egy Mécs Lászlón kívül (akit Csanda Sándor Első nemzedék c. kötetében jellegzetesen nem sok említésre méltat) alig akad olyan, aki tájainkról indulva s itt alkotva fogalommá vált volna a magyar irodalomban (igaz, ez az anyaország befogadóképességétől is függött). Az elmúlt fél évszázad — persze az idő is hosszabb — ennél jóval „eredményesebb”. Ma már vannak alkotóink, akiket Magyarországon is a jelesek között tartanak számon, s az ottani lapok szívesen közlik írásaikat. Amire ebből következtetni lehet, egyértelmű: a szlovákiai kolorit lehet ugyan érdekes, de nem érdekesebb, mint a baranyai vagy szabolcs-szatmári. Mert nem ez a lényeg. A trianoni szellemet ápolgató szocialista oszd meg és uralkodj típusú provincializmus különösen az utóbbi tíz év politikai változásai következtében a végét járja. Fordulópontnak 1989-et tekintjük, holott ez is egy folyamat csúcsát jelenti, akármilyen váratlanul ért bennünket. A nyitás, a magyar irodalom égiszébe való beolvadás már érezhetően korábban indult, s
