Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - František Miko: Epikai elemek a lírában (tanulmány)
103 František Miko Epikai elemek a lírában Az irodalmi szöveg szintezett felépítésű, mélyebb s felszíni jellegű, absztrakt és konkrétabb összetevői vannak, egyaránt érvényesül benne az egységesítő szerkezeti tényező és az egyedi mozzanat. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy a szövegfelépítés bizonyos irányba fejlődik, egyfajta szerkezeti szinteződ és jellemzi, azaz dinamikája van. S az irodalmi műben, akárcsak más jelenségeknél, a mélyebb egyben elvontabb, általánosabb is, miközben, tudjuk, figyelmünket olvasáskor leginkább az egyedi vonja magára, amely közvetlenebbül hat, mint az alapszintű és egyetemes. Nem fogadhatjuk el azonban a művészetekben az előbbiekkel kapcsolatban fenntartás nélkül az elvontnak valamiféle automatikusságát. A következőkben épphogy azt kívánjuk igazolni, miszerint a szöveg hatásának mineműségét, a szöveg funkcióját illetően a szöveg mélyszerkezete a meghatározó. A hatásmódra vonatkozóan pedig meg kell különböztetnünk a közvetlen hatást a mélyebb motiváltságú esztétikai értéktől, másképpen a valóban esztétikainak a rovására az előbbit esetleg túlértékeljük (igaz, bár ez kevésbé gyakori — a fordítottja is fennállhat). A szövegexpresszivitás mélyszerkezetének egyik legfontosabb kérdése, amint azt vizsgálatainkban többször tárgyaltuk, a szerkezet epikai vagy lírai irányultsága, valamint az, vajon a szövegfelépítés az egyik vagy a másik elv szerint alakul-e, ami mind a szöveg szerkezetében, mind az olvasó tudatában már a szöveg elején „el van döntve”. Elemzésünkben most épp az olvasó választás-stratégiáját fogjuk követni olyan esetben, amikor nem tűnik azonnal egyértelműnek, a két meghatározó eshetőség közül melyikkel is kell valójában számolnunk. Az elemzett szemelvény által a műfaji jelleg lényegbeli sajátságairól szólunk, s a lírainak és epikainak mint a kifejezőértékek alapvető oppozíciójának a jegyeit jellemezzük részletesebben is. Döccent a szekér, a lovak megálltak, Már zsibbadt a lábam. Anyám lassan leszállt, megállt az ajtóban, s szólott: — Megjöttünk. — Az ódon szárnyas kaputól ívben a zöld üvegajtóig, bal szárnya korcs és mozdulatlan. Itt vagyunk, így is maradt. Mögöttünk minden... Az utca, mint a templomi padok, a patak térdeplőjével egyik oldalán,
