Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - ANKÉT - Alabán Ferenc: „A kisebbségi irodalom küldetésének megértéséhez nem legendák és szólamok szükségesek...” (ankét)
ANKÉT kezdő lírikusokat, írókat bemutató válogatások, melyek kevésbé jelentettek programos fellépést, és nem is jeleztek nemzedékformálódást (Új hajtások, 1953; Három fiatal költő, 1954; Megközelítés, Fiatal képzőművészek antológiája, 1980; Nyugtalan indák 1993), jóval gyengébb kritikai visszhangot váltottak ki, s a csoportok tagjai közül is általában nagyobb volt a lemorzsolódás. A kezdő prózaírókat felvonultató antológiák általában a költészet utáni másodvonalban helyezkednek el, időben később és kevésbé jelentve különös irodalmi eseményt (Szlovákiai magyar elbeszélők antológiája, 1961; Fekete szél, 1972; Piknik a Szaharában). Szinte azt példázzák, hogy a próza — műnemi és műfaji jellegénél fogva — más alkotói elgondolások és megvalósulások színterét jelenti, mint a költészet világa. A nemzedékek nem minden esetben hoztak körülhatárolható sajátos és megkülönböztető irodalmi irányt és szemléleti változást. Az esetek nagy részében a kortárs egyetemes magyar irodalom (benne a határon túli irodalom) legújabb, ill. már meghonosodott legfontosabb irányzatainak hatását érezni. Kevesebb alkalommal, kisebb számú alkotónál a világirodalmi és művészeti hatások is szerepet kaptak. Úgy látjuk, hogy a szlovákiai magyar irodalom nemzedékeinek küzdelmei, egymással megvívott harcai az irodalmi viták mennyiségében és intenzitásában tükröződnek vissza elsősorban. A szlovákiai magyar irodalom harmad virágzásának legnagyobb méretű és jelentőségű vitája az ún. „antisematizmus-vita” volt a hatvanas évek első felében, melyet Tőzsér Árpádnak a Hétben megjelent cikke váltott ki (Egy szemlélet ellen). A vita nemzedékek alkotói magatartásának találkozása, egymással való szembehelyezkedése is volt. Az akkor fiatal „nyolcakhoz” tartozó költők új költői formákat és módszereket hoztak, s a líra kereteiből kilépve kritikákban, publicisztikai és kultúrpolitikai cikkekben, riportokban tárták fel hiányérzeteiket és bíráló észrevételeiket. A dogmatikus irodalomszemlélet felszámolásában mindennek elvi jelentősége volt a szlovákiai magyar irodalomban. A vita során a kisebbségi irodalomtudat, a kritika, az olvasók témaköre is felszínre került, valamint az új írótípus, írói alkat kialakításának szükségessége is megfogalmazódott. A változás igénye már az ötvenes évek második felétől vált ténnyé, s az eszmélés az első lírikusi generáció számára természetszerűen járt megrázkódtatással, s költői hangjuk ezáltal keserűséggel és rezignációval telítődött, esetenként addigi költészetüket is a vizsgálat tárgyává tették. Ennek eredménye az lett, hogy ember- és világismeretük elmélyült, kifejezőeszközeik, egész költői nyelvük igényesebb, sokszínűbb és letisztultabb lett. Mindez — a változások színterén — hozzájárult ahhoz, hogy a „nyolcak” fellépésétől számítható időszak fejlődési szempontból a legjelentősebb szakasz kezdetét jelenti a harmadvirágzás irodalmában, mert az 1945 után nehezen kibontakozó költészet ettől az időtől kezd határozottan differenciálódni. A jelzett vitán kívül számos más kisebb és nagyobb nézetcserét, vitát tartunk számon kisebbségi irodalmunk 1945 utáni szakaszában, melyek a nemzedékek és irodalmi irányzatok küzdelméből fakadtak. Fontosnak kell minősítenünk az Irodalmi Szemle Vetés című rovatában debütáló költők körül kialakult vitát a hatvanas évek végén, mely méreteiben kisebb, de nem kevésbé izgalmas az
