Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Vladimír Páral: Anyaszív (elbeszélés)
Anyaszív — Anyuci, én csak... — Banánt akartál estére az ágyba férfi helyett, mi? Az úgy kényelmesebb. De arra elég neked egy közönséges sárgarépa is. Mibe kerül egy kiló sárgarépa, te számolgatós? Nina sírva fakadt. — Jól van, jól. Nem kell mindenért elkeseredned. Csak az emberi méltóságról akartam beszélni neked. A szabadságról és a szenvedély méltóságáról. Mirka asszony megivott egy fröccsöt. — A nő számára a férfi az, aki a nőt akarja. Minden nőnek szüksége van férfira, érted? Mert ennek így kell lenni. Próbáld csak meg ezt, Ninácska, soha többé el nem felejted. Akkor Stepánnal... csak úgy jajgatott alattunk az ágy, mi magunk voltunk a mennydörgés, csak úgy csapkodtak a villámok egyikünkből a másikba. Lakásunk nem volt, hát egyszerűen kint voltunk. Fiút akartunk, s akkor megcsináltuk, ketten hatalmasak voltunk. Igen, jól számoltad, ez mindössze négy hónapig tartott. De néha a felszabadultság egyetlen napja többet jelent, mint egy egész életnyi megalázkodás. Mirka Bobesová a felmelegedett fröccs alját kiöntötte a sűrű prágai porba, s lezárta a hőpalackját. — Bobessal az élet csak nyomorúság volt meg unalom, csakis a lakás meg a szegényes bútor miatt, meg persze miattad, Ninácska, hogy a papírjaidba be legyen írva az apád neve. — És ezért nem szeretsz engem — zokogott Nina. — Indulj már, kérlek. Cigarettáért meg banánért akartál menni. És Nina ismét sorban állt a gyümölcs- és zöldségbolt, majd pedig a trafik előtt. A trafik előtt azok tolongtak, akik szombaton meg vasárnap nem akartak tévéújság nélkül maradni, mert az hiánycikk. Az anya meg a lánya még sokáig vártak a forróságban, míg végül megjelent a fiú. Magas, karcsú volt, sötét haja sűrű, tekintete sötéten ragyog, tiszta anyja, de míg az anyja hófehér blúzban a tolószékben ült büszkén kiegyenesített derékkal. Mirek, a fia görnyedten, flegmán állt mellette a drága, de rongyos és piszkos ingben, fekete, kopott félcipőben, anyjához hasonló sima, aranybarna arcbőre az utca fénylő piszkával volt befedve, mint a csavargó férfiaké, akik a napsütötte és poros városokat és kikötőket járják a Földközi-tenger keleti részétől az ázsiai Tbilisziig, Jerevánig és Bakuig; a huszonhat esztendős Mirek már a tizenegyedik munkahelyen „dolgozik”, s miután elhagyta az anyját, már ki tudja, hányadik barátnőjénél lakik. A két nő tiszta szappanillatába a sör, a mosdatlan férfitest, az ondó és a pézsma szaga keveredett. — Hagyd abba a fütyörészést, és vedd ki a kezedet a zsebedből, amikor velem beszélsz — mondja Mireknek az anyja, Mirka. — És dobd el azt a csikket, légy szíves. — Miért, te talán nem füstölsz, anyuci? Az alsó ajkához tapadt csikkel a szájában, zsebre tett kézzel idegesítően lábujjhegyre állt, s ezt ismételgette — Hát mit akarsz megint?
