Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Fónod Zoltán: „Egyszer mindenki hazaér...”

Száz éve született Márai Sándor

érzékeket, de úgy járj és kelj érzékeid lázadása közepette, mint a kapitány a viharba jutott hajó lázongó matrózai között: szigorral, megértéssel, kérlelhetetlenül és hősiesen.”

Az a Márai mondja ezt, akit Seneca tanított arra, hogy erkölcs nélkül nincs ember. Az élet értékéről azt tartotta, hogy csak az a szolgálat igazolhatja, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. „Eszünk és eszméletünk minden erejével tudnunk kell — írja —, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Csak magunkra számíthatunk.”

Kevés írónak volt az indulása annyira sikeres, mint Márai Sándoré. Zseninek érzi magát akkor is, amikor — egyik zsengéjét olvasva — Füst Milán le akarja beszélni a prózaírásról. A német-szász polgári családból származó író fiatal korától az írás megszállottja. Alig tizennégy éves, amikor a szerkesztő úr biztatására „vezércikket” írt az egyik kassai lapba. Bár korábban pap akart lenni, szülei pedig jogásznak szánták, az újságírás varázsa erősebb volt mindennél. „Mikor családom neszét vette később, hogy újságok körül forgolódom Pesten, sokáig elveszett embernek tartottak, mintha gyepmesternek vagy hóhérnak állottam volna be” — írja az Egy polgár vallomásaiban.

Családja akarata ellenére lett újságíró, s a forradalmak sodrában — ahogy monográfusa, Rónay László írja — „a zaklatott 133 nap történéseivel szinte mindenestül azonosult”. Az élet rendkívüli, szokatlan jelenségeire való rácso- dálkozás is okozta, a messianisztikus várakozások kudarca után jobbnak látta, hogy külföldön, valamelyik német egyetemen folytassa tanulmányait. 1919 októberében hagyta el Magyarországot, először Prágába, majd Lipcsébe utazott. Lipcsei, majd frankfurti tartózkodása során nemcsak a német expresszionizmus „indulatsikolyaira” figyelt, hanem kapcsolatba kerül a Frankfurter Zeitung szerkesztőségével is, melynek később a munkatársa lett. Akárcsak Ady, Márai is narkotikumnak tekinti az írást, s kísértést érzett arra is, hogy Thomas Mann Buddenbrooks című művét lefordítsa. (A regény 1921-ben Lányi Viktor fordításában jelent meg.)

Előbb költői ambíciói teljesültek. Emlékkönyv címmel versesfüzete jelent meg (1918). Felfigyeltetőbb volt azonban az a kötet, melyet Emberi hang (1921) címmel adott ki. Fábry Zoltán a kötet alapján „döbbenetes virtuóznak” mondta, a „kikristályosodott emberi hang”-nak. Szerinte Márai „az eretnek, kit egy más mérték felhasznál a jövő felé vezető eredő meghúzásánál”. Ekkor még Márai sem sejtette, amit később így fogalmazott meg: „...nem vagyok költő, hiányzik az idegemből, a tudatomból az a sűrítő energia, ami a költészet, ami egyetlen szóban — néha mágikus, néha démonikus kapcsolással úgy katalizálja az indulat és az értelem elemeit, mint begerjesztett atommag a protonokat és a neutronokat.” (Föld, Föld'!) Szabó Lőrinc szerint Werfel és a német expresszionizmus hatása jellemzi a kötetet, „...érti a kor szavát — írta róla —, és látja a társadalom vergődését, az egyéni és kollektív érzelmek és célok összeütközését”. (Öt új verskönyvről, Nyugat, 1922) Későbbi nyilatkozataiból tudjuk, hogy a német expresszionistákon kívül Walt Whitman is a „mesterei” közé tartozott. Ez különösen az 1930-ban megjelent Mint a hal vagy a néger című verseskötetére jellemző. Verseiben az avantgárd formabontás éppúgy megjelenik, mint a nemzedéki messianizmus, mely nemzedéktársai közül később