Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - Pomogáts Béla: A magyar nyelv helyzete a világban: ellentmondások, lehetőségek (esszé)
A magyar nyelv helyzete a világban: ellentmondások, lehetőségek Európa-ellenesség és idegengyűlölet. Mindez nem fog kedvezni a kisebbségi magyarság fennmaradásának, sem a mára kialakult magyar—magyar kapcsolatrendszer fejlődésének. Már pedig az integrációs folyamat csak részben fog kiterjedni a közép- és kelet-európai régió országaira: Magyarországra, Lengyel- országra, Csehországra és Szlovéniára, reményeink szerint a következő évtizedben Szlovákiára is, ha a pozsonyi koalíciós kormány valóban bizonyítani képes az ország „európaizálódását”; esetleg Romániára, ha a demokratikus fordulatot kísérő kétértelműségek elosztanak, s nem tér vissza a posztkommunista Iliescu-féle uralom, és később talán Horvátországra, Szerbiára, Ukrajnára azonban, legalábbis ahogy mostani helyzetük és politikájuk mutatja, semmiképp. Következésképp fel fog vetődni az a gondolat, hogy a kárpátaljai és részben a vajdasági magyar szórványok népét miként lehetne szülőföldjén megtartani. Nem lesz könnyű feladat, minthogy a magyar diplomácia mozgástere és hatékonysága ezekben az országokban nagyon is korlátozott. Esetleg felvetődhet az az elképzelés, hogy (miként ez a bukovinai székelyek esetében a negyvenes évek elején történt) a kárpátaljai és szerbiai magyaroknak Magyarországra kellene települniök. Már csak annak érdekében is, hogy az itthon bekövetkező demográfiai deficitet legalább részben ki lehessen egyenlíteni Ez a lehetőség azonban mindenképpen végső megoldást kell, hogy jelentsen: ha másként az ottani magyarokat nem lehet megmenteni. Az áttelepülés különben, mindenféle stratégiai tervezés nélkül is, folyamatos, minthogy mind a Vajdaságból, mind Kárpátaljáról tízezerszámra települnek át magyarok az anyaországba (sőt Kárpátaljáról ruszinok és ukránok is). Erdély és a Felvidék magyarságát azonban mindenképpen szülőföldjén kellene tartani, már csak avégett is, hogy legalább részlegesen maradjon meg olyan történelmi magyar városok magyar jellege, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Kassa és Pozsony. A szórványmagyarság megtartása és szülőföldjén tartása mindazonáltal igen alapos stratégiai felkészülést követel meg mindazoktól a magyarországi, illetve kisebbségi magyar politikai, gazdasági, egyházi, kulturális és civil társadalmi intézményektől és szervezetektől, amelyeknek a diaszpóra-politikában (igaz, ilyen még nincs, de lehetne, lennie kellene!) szerepük van. Ennek a stratégiának mindenekelőtt a valós helyzet hiteles és részletekbe menő felmérésére kell épülnie. Az elmúlt évtizedben igen nagy társadalomtudományi (például demográfiai) kutató és elemző munkára került sor a határokon túl élő magyarság tekintetében, ennek ellenére csak töredékes képünk van arról, hogy milyenek a magyar diaszpórák számbeli viszonyai, milyen a szociális és kulturális helyzetük, milyenek a körülöttük élő többségi néppel a kapcsolataik. Hosszú évtizedek óta tartja magát például az a megállapítás (én inkább hiedelmet mondanék), miszerint az Egyesült Államokban több mint egymillió-hétszázezer magyar él. Nos, Nagy Károly egyetemi szociológiaprofesszor és Papp László világszövetségi régióelnök legutóbbi felmérése szerint Amerikában mindössze nagyjából százötvenezer ember beszél magyarul. Ez a közhiedelmek által rögzített adatnak kevesebb mint az egytizede.
