Irodalmi Szemle, 2000

2000/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A tragikus versbeszéd lehetőségei

Könyvről könyvre ben sok olyan verssel, amely az apokalipszis szélsőségesen sarkított relevanciá­ira megfelelő indok nélkül támaszkodik), hanem alternatíva nélküli, „egyetlen” megoldásnak is, hiszen olyan világ horizontját rajzolja fel mögöttes világként, amely a nemzeti katasztrófa árnyékában nyeri el kontúrjait. Ebben a szélsőséges horizontban tárul elénk az a démoni látomás, amelyben nemcsak az egyéni tragédiák sorozata, a pálfordulások, a megalázkodás keserve és a lét elviselhetetlen fenyegetettsége mutatja fel önmagát, nemcsak „a szennyes falakon véres tenyérnyom”, „a bitófákon akasztottak szembogara” és a „komor kávéházak” tárgyi valósága riaszt, s nemcsak a nemzeti megsemmisülés réme állít meg („mondják, hogy a magyar most már német legyen”), hanem maga a kiakadt idő, a démoni erők elszabadulása („forró nyárban tört ránk Isten fagyos szele”), az Istenétől elhagyott ember, nemzet és táj („az Isten meg német”). Kulcsár verse kozmikus méretűvé tágítja a szabadságharc, s benne Tompa tragédiáját, de nem adja fel végleg az értelemadás esélyét, az etikai imperativus lehetőségét, a morális cselekedet élelmességébe vetett hitet. Az apokalipszis tehát mintha csak azért jöhetne létre, mert tudjuk, az egyetemes világvesztés állapotából létezik kiút, a célok értelmességébe vetett hittel operáló individuum döntése. Az apokalipszis ezért, végsősoron, nem fogalmaz­za meg az ismeretelméleti kételyt. Az egyén ebben a szövegben nincs kiszolgáltatva semmilyen hatalomnak, csak önmagáért felelős, és képes az autentikus cselekvésre: végül is tehát manipulálhatatlan. Az integráns, tetteiért felelős individuum apoteózisa tehát ez a vers, illetve az írás apoteózisa, a „titkos” szövegé, hiszen: „Bár ugrándozik szemem borjú módra, s lebukom a szószékről olykor a padlóra, nem csábultam ám meg vénségemre, hogy talpamat nyaljam, mint az öreg medve, e nagy zajú korban, hol kevés az öröm, titkos módra dalba, beszédbe öltözöm, s ha panaszom hallja valaki is többé, változtasson az Isten németté, vagy tömje teli kaviccsal a számat, hogy ne halljon az eljövendő század.” Ennek az integráns, döntésképes, tetteinek teljes mértékben tudatában levő lírai hősnek a megjelenése a vers végén azonban érvényteleníti a bemutatott apokalipszis hitelességét, hiszen azt a látszatot kelti, mintha az apokalipszis csak eszköz lenne annak a célnak a megfogalmazásához, amely az individuum megerősítését hivatott szolgálni. A tragikus versbeszéd egy másik variációja a lírai szubjektum áldozatvállalá­sa felől közelít az esztétikát tapasztalat felé. A Kijelentő mondatok 2, a Tépett lapok, A vers: nehéz, a Két szonett, a Hajnali ihlet, illetve az 1993-ban íródott opusok legnagyobb hányada tartozik ide. A lírai hős áldozatvállalása olyan mondatokban a legnyilvánvalóbb, mint az „Amit megtehetek megteszem" (Kijelentő mondatok), „Vesztőhely minden percem.” (Tépett lapok), „s kezeid

Next

/
Oldalképek
Tartalom