Irodalmi Szemle, 2000

2000/1-2 - HORIZONT - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: „A nemzetiségi irodalom egyetlen mentsége: a minőség...” (előadás)

„A nemzetiségi irodalom egyetlen mentsége: a minőség...”

volt egy rét, / kecske legelt azon hét./ Rétén most már nincsen rét, / kecske egy sem, nemhogy hét.” Vagy a másik: „Híres Felsőjányokon / szoknya sincs a lányokon. / Alsószoknya, felsőszoknya, / Nagyon nehéz ezt megszoknya.” Sütő András pedig a konzervativizmus ódiumát is vállalja, amikor „a trágárságban megrühesedett, irodalminak szánt szövegek” olvastán inkább szánalmat érez, mint élményt, örömöt. Egyébként ö mondta azt a szép gondolatot, amely minden magyarul fogalmazó íróembernek ars poeticája lehetne: „Igyekeztem fehéren, tisztán hordani az anyanyelv köntösét.”

Érdekes lenne most itt egyfajta „hadijelentést” olvasni a nyelvi küzdelmek különböző harctereiről, a nyugati „hadszínterekről” és a nemzetiségi területekről, de ehelyett idézzük újra Csíki Lászlót, aki A nyelv kegyelmi állapota című esszéjét így fejezi be: „Csak saját szavainkkal szólhatunk, az egészből kiszakadva, szegényen, bátran és dacosan. Magyarul: becsületesen.”

Az anyanyelv megőrzéséért folytatott küzdelem mellett szintén új tartalma a határon túli magyar irodalomnak a közösségi érzés megfogalmazása. Kettős probléma ez: a kérdés egyik oldala éppen a közösség hiánya — a megtartó, tápláló és buzdító közösségé — a nyugati magyar irodalom tájain, ahol az író, a költő fájdalma éppen ez. Hiányzik a magyarul beszélők tábora, a megtartó és elindító erő, amely intézményeket jelent: kiadókat, színházakat, kritikát, egyszóval olvasóközönséget. A Párizsban élő Márton László mondta keserű hangsúllyal: „Olvasótáborunkat akár telefonon is felhívhatnánk.” Ezt a hiányt talán ideiglenesen feledtethetik a szerencsésebb életkörülmények, a vándorlás izgalma, a kaland, de véglegesen nem pótolhatják. És nem pótolhatja semmi az író számára az olvasóközönség közösségét. Sárközi Mátyás így ír: „Itt lenne az ideje, hogy hazatérjünk. Én Magyarországon ott folytatom, ahol tizenkilenc éves koromban abbahagytam. Remekül érzem magam. Úgy járok az utcákon, mint egy bennszülött. Hiszen, ha végig megyek a Picadillyn, ott egyetlen potenciális olvasóm sincs, de itt a körúton legalább minden 141-ik emberről sejthetem, hogy ha novellásköteteimet nem is, de legalább a napi sajtóban megjelenő publicisztikámat esetleg elolvassa.” (De azért: 94)

A kérdés másik oldala a közösségüket megtartó írók, költők vallomásaiból bontakozik ki. Ezek az alkotók szülőföldjükön élnek, éltek, és csak a történelem szeszélyes alakulása következtében lettek határon túliak. A Trianon utáni hét évtized olyan kisebb-nagyobb közösségeket hozott létre (tizenötezertől kétmillióig), amelyek szinte kényszerítették (természetesen erkölcsi ez a kényszer) íróikat a közösségi szerepvállalásra. Voltak, akik politikusként, vagy lapszerkesztőként, vagy tanárként, vagy színházi rendezőként vettek részt közösségük életében, és voltak olyanok, akik „csak” alkottak: versek, regények, novellák, drámák, esszék páratlan bőségével gazdagították nemcsak közösségüket, hanem századunk magyar irodalmát, irodalomtörténetünk folyamát is.

Gál Sándor Kassán élő költő Se nyelv se közösség című versében írja: „félországnyi gyermek tántorog jövőtlenül / nem védi őket / se nyelv se közösség.”

Arra a kérdésre pedig, hogy az irodalom eszközeivel lehet-e ezen segíteni, így válaszolt: „Én hiszek az irodalom közösségi küldetésében. Nem hiszem el, hogy az olyan irodalomnak haszna lehet, amelyik nem kötődik valamilyen