Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - ÉLŐ MÚLT - Molnár Imre: „Ady lett életem örökös kísérője...” Boross Zoltán vallomása életéről (beszélgetés)
MOLNÁR IMRE „Ady lett életem örökös kísérője, vigasztalója, lelkesítője...” Boross Zoltán vallomása életéről, nemzedéke küzdelmeiről Dr. Boross Zoltánnal, a Debreceni Déri Múzeum Sarló Gyűjteményének igazgatójával 1990. februárjában beszélgethettem Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár Oral History gyűjteményének jóvoltából. Épp akkor töltötte be a 84. évét, haláláig megőrzött teljes szellemi frissessége az ilyenkor velejáró természetes kíváncsiságomon túl is érdekessé, izgalmassá tette beszélgetésünket. Az alábbiakban e beszélgetés néhány részletét szeretném közreadni az Irodalmi Szemle olvasói számára, elsősorban azzal a céllal, hogy legalább némileg pótolni tudjam az elmenése után reánk szakadt ürességet. A beszélgetés során arra kértem őt, hogy próbálja meg összefoglalni, hogyan emlékszik vissza életének azon szakaszaira, amelyek a szlovákiai magyarság sorsával kapcsolódtak össze. — Visszaemlékezve az elmúlt 84 esztendőre, bátran mondhatom, hogy közép-kelet-európai ember vagyok, aki végigélte az egész történelmét a XX. századnak, az elejétől egészen napjainkig. Én 1906-ban születtem — érdekes családból. Az édesapám Hajdúságból jött a Felvidékre, mint jogász — bíró volt, — járásbíró. Tehát értelmiségi, polgári származású ember: Ady-fajta, kurta nemes családból származott. Az édesanyám különös jelenség, mert egyik ágon francia származású volt. Ősei, a Fornet-ek számtalan orvostudóst adtak a világnak, így egy híres professzort is a debreceni egyetemnek. A másik ágon a nagyapám marosvásárhelyi származású vasúti mérnök volt. Oldalági rokona édesanyámnak az a Vécsey család volt, amelyből származott Vécsey Károly, az aradi vértanú, akinek az emlékét ereklyeként őriztük, a feledi „Öregházban”, amit édesanyám — birtok nélkül — a Vécseyektől örökölt. Ebben a házban nevelkedtem, és itt laktam családostul 1949-ig, amikor családommal együtt az áttelepítés sorsára kerültünk. Ebben az időszakban, 1949-ig átéltem mindazt, amit átélt az itt élő kisebbségi magyarság. Feleden kezdtem iskolába járni. Fejem fölött az iskolában még a Ferenc József-kép függött, amikor 1919-ben váratlanul bevonultak a faluba a csehszlovák csapatok. A színtiszta magyar nemzetiségű faluban nem volt tolmács, aki szlovákul tudott volna. Édesanyám vállalta a tolmácsolást német ELŐ MÚLT
