Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: A magyar dráma alakulása Örkény Istvántól Nádas Péterig (kritika P.Müller Péter: Drámaforma és nyilvánosság című kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE András, Siposhegyi Péter, Sultz Sándor, Zalán Tibor. Az utóbbi felsorakoztatott ifjú nemzedék alkotásai azonban nem elemzés tárgyai a kötetben, ahogy a korábban említettek alkotásai sem kapnak mindig azonos teret. Időközben a magyar drámairodalom olyan egyéniségei távoztak az élők sorából, mint Darvas József, Németh László, Déry Tibor, Örkény István, Mesterházi Lajos, Pilinszky János, Illyés Gyula, Illés Endre, és megválik a drámai műnemtől Weöres Sándor és Mészöly Miklós is. A fentebb említett szerzők alkotásai tartalmi és formai tekintetben sokféle képet mutatnak, azonban közös bennük a Molnár Ferenc-i és Németh László-i hagyományok elutasítása, az új formai jegyek keresése (megtalálása kevésbé). P. Müller Péter szemlélete műnemspecifikus, jelesül a drámaforma, a dramaturgia, a drámai szemléletmód, s a velük összefüggő valóságtartalom vizsgálatáról ad számot, emellett történeti szempontokat is érvényesít. A tartalmi-tematikai rész, amelyen a nyilvánosság kérdése köré gyűjti be „a drámákban tükröződő nyilvánosságszerkezet” (16.) jegyeit, kommunikációelméleti kritériumokat is mutat. Hivatkozásai javarészt Peter Szondi, Bécsy Tamás, Almási Miklós, Földényi F. László, Spiró György, Gadamer elméleti munkáira vonatkoznak. A publikusság drámabeli vizsgálata Örkény-művek, főleg a Forgatókönyv taglalásával indul, de a téma óhatatlanul összefüggésbe hozandó Mészöly Ablakmosójával, amelyben „a hatalomnak a privátszférával szembeni paranoiájáról, gyógyíthatatlan gyanakvásáról és a magánszféra szétrombolásá- ról” (31.) van szó. A civil szféra manipulálását és a koncepciós perek nyilvánosság-mechanizmusát, a hatalom visszaéléseinek „színháziasítását” elemzi a szerző több Örkény-dráma kapcsán, legexponáltabban a Forgatókönyv által, amely a sztálinista nyilvánosság manipulatív természetét fejti ki. „Ez a manipuláció viszonylagossá tett mindent és mindenkit, és ennek nyomán bárkiből egyik pillanatról a másikra lehetett bűnös, bűnbak vagy áldozat” (33.). A Csur- ka-hősök ugyanakkor az elidegenedés létélményével küszködnek, illetve a magán- és nyilvános szféra — olykor nem éppen összeegyeztethető — ve- gyülését mondják ki, leginkább entellektüelm iliöben, elvárva a befogadó „cinkosságát” is. Abszurdoidban, történelmip-arabolisztikus formában, drámai vitaközegben kifejtve is megjelenik a nyilvánosság problémája (Páskándi Géza). A Spiró-drámák világában a politikai-hatalmi küzdőtér van központban, szinte teljesen kiiktatódik a magánszféra, így jórészt a nőalakok is. A nagy társadalmi-történelmi mozgások, (a velük kapcsolatos) analógiák és a teatralitás jelenik meg a vizsgált drámák „nyelvében”. A hetvenes évek végén született Nádas-trilógia (Takarítás, Találkozás, Temetés) fordulatot, megújulást jelent a magyar drámában mind a drámaforma, mind a színházi nyilvánosság szempontjából. Genet, Beckett, Csehov, Pilinszky s a lengyel modernek hozhatók kapcsolatba Nádas dramaturgiai nézőpontjával. A szertartásszerűség döntő sajátosság nála „a ritualizált színházi nyilvánosságot mint a dráma formaelvét teremti újjá” (73.). Az erdélyiek (Sütő András, Székely János, Kocsis István, Lászlóffy Csaba) többnyire történelmi vagy mitológiai tárgyválasztá
