Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - HORIZONT - Gáspár Tibor: Háromszázötven éves a komáromi gimnázium (publicisztika)

Háromszázötven éves a komáromi gimnázium

hazatérőket is, akik magukkal hozták az anyaországi tanintézetek szellemét és színvonalát. így alakult k: váriunkban az 1950-es évek elején az a szellemi műhely, amely később az egész magyar nemzetrész szellemiségét befolyásolta.

Iskolánk épületében 1951. szeptember 1-én indult életútjára a magyar óvónőképző is, amely kilencéves fennállása alatt 400 tanítónőt képzett az 1950-es években gyarapodó magyar óvodáknak.

Tanintézetünk jellege 1953-ban alapvetően megváltozott és hivatalos elnevezése Tizenegyéves Magyar Tannyelvű Középiskola lett, az 1959/60-as tanévtől tizenkét éves középiskolává bővült, majd 1962-ben általános középiskola nevet kapta. Intézetünk szerepe egyre erőteljesebben érvényesült a város életében, szellemének mozgatóereje lett, lendületet, friss életerőt vitt városunk falai közé. Az 1964/65-ös tanévben ünnepeltük újraindulásunk tizenötödik évfordulóját. Másfél évtized alatt sikerült tradíciót kiépíteni és olyan eredményeket felmutatni, amelyekkel nemcsak a hivatalos szervek elismerését nyertük el, hanem magyar nemzetrészünk bizalmát is. Ebben az időszakban több mint ezer fiatalnak adtunk érettségi bizonyítványt. Közülük 57%-uk végzett főiskolát, s örömmel soroljuk eredményeink közé a sok tanárt, orvost, írót, költőt, tanítót, képzőművészt, jogászt, mérnököt, közgazdászt, gyógyszerészt, akik tanintézetünkből kerültek ki.

Iskolánk kulturális életében ekkor már vezető szerepet játszott az 1960-ban alakult irodalmi színpad, amelyet legjobb vers- és prózamondóinkból állítottunk össze azzal a célkitűzéssel, hogy nevelő szándékkal szóljunk az irodalom kedvelőihez, mindenekelőtt a tanulóifjúságunkhoz.

A matematika-fizika irányzatú osztályok tanulói közül Pallag János bekerült matematikából és fizikából is az országos döntőbe és neve a győztesek közt szerepelt.

Amikor 1965 júniusának közepén a Duna hullámai Patnál, majd Csicsó és Kulcsod között átszakították a gátat, tanítványaink szerény erejükhöz mérten bekapcsolódtak a védelmi és mentési munkákba. Közel 110 növendékünket űzött el családi otthonából a féktelen ár. Július 5-én végre sikerült elzárni a gátszakadást és az árterületről megkezdték az óriási vízmennyiség elvezetését. A szenvedések és megpróbáltatások azonban ezzel még nem értek véget, mert az elpusztult családi otthonok helyébe újakat kellett építeni. Július közepén meg is indult a gigantikus méreteket öltő munka, amelyből a szülőföldjükre visszatért tanítványaink is kivették részüket.

A nehézségek ellenére 1965. szeptember 1-én megkezdtük a tanítást. Amikor növendékeink újra beültek az iskolapadokba, a legtöbbjük szemében még ott bujkált a nyári hónapokban átélt borzalmakból fakadó félelem. Azonban ahogy múltak a napok, a hetek, úgy tért vissza szemükbe a remény fénye, a kezdeti lehangoltságon egyre jobban felülkerekedett a segíteni akarás érzése. Ekkor született meg az a gondolat is, hogy kultúrcsoportunk készüljön fel egy egész estét betöltő műsorral, amellyel aztán sorba látogatnánk az árvíztől meggyötört csallóközi falvakat. Az elhatározást tett követte: a színpadról ifjúságunk szólt az oly sok megpróbáltatást átélt csallóközi emberekhez, édesanyákhoz, édesapákhoz. Sokat szenvedett falvainkba elvittük iskolánk üzenetét: „Mert verten is csak a jövőnek élhetünk s csak a valónak.”