Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Szövegvég (Adalékok a Cselényi-jelenség természetrajzához, tanulmány)

KÖNYVRŐL KÖNYVRE ai mag var” irodalmiságtól (ez egyébként egykor, valószínűleg, vádként is megfogalmazódhatott ellene). AZ ÚJÍTÓ A Cselényire kiosztott szerep a „szlovákiai magyar” kontextusban az újító szerepe volt, és az ma is. Talán nem túlzók, ha úgy vélem, a mai napig evidensen Cselényit tartják a „szlovákiai magyar” irodalom „megújítójának”, a „kísérletező hajlamú” költőnek, aki az örök avantgárd jegyében felrúg minden szabályt. Ezt a romantikában fogant olcsó zseniesztétikát azonban könnyebb cáfolni, mint megvédeni. Mert — mint azt Zalabai Zsigmond is megjegyezte már idézett tanulmányában — Cselényi költészete arra a mallarméi poétikára megy vissza, amely a XIX. század végén alakult ki, s amely a 60-as évek neoavantgárd irányzataiban vált újra potenssé. Hol van tehát az újítás aktusa? Miért helyezik egyesek a neoavantgárdot az „újítás” pozíciójába, amikor a neoavantgárd óta tucatnyi „új” irányzat jelent meg a 70-es, 80-as, 90-es években (a neorealizmus- tól kezdve a posztmodernen, a minimalizmuson vagy a latin-amerikai mágikus realizmuson át egészen az „új bensőségesség” vagy az „új könnyedség” poétikájáig). Mert a maga módján, a temporalitás mindenkori logikájából következően, minden műalkotás „új”. Új abban az értelemben, hogy a (világ)irodalom egészéből más értékek válnak számára fontossá, más irodalmi példákra tekint vissza, mint akár kortársai, akár nemzedéktársai, akár az előtte járó nemzedékek. így tehát az „új-ság” szerepében tűnik fel minden olyan műalkotás, amely eladdig mellőzött értékeket mutat fel hatásosan. A Cselényi által művelt neoavantgárd egyedül a „szlovákiai magyar” irodalom vonatkozá­sában jelenthet „újdonságot”. Aki azonban ilyen kontextusban használja az „új” fogalmát, az csak önmaga szűk látókörét teszi nyilvánossá. (Innét nézve majdnem minden „szlovákiai magyar” író és költő „újító”, hiszen az alkotók alacsony száma miatt egy-egy stílusnak, irányzatnak csak alig egy-két művelője akad „szlovákiai magyar” vonatkozásban. Akkor pedig Csontos Vilmos éppúgy „újító”: az a poétika, amelyet művel, szintén a XIX. században alakult ki, s „szlovákiai magyar” viszonylatban „egyetlenként” műveli.) Nincs értelme tehát „újításról” beszélni akkor, amikor egy szűk, mestersége­sen „szlovákiai magyarrá” redukált környezet áll előttünk: hiszen az esetleges „újításnak” sincs nagyon tere ahhoz, hogy „újításként” lépjen fel. Nincs meg a megfelelő irodalmi kontextus, az „újdonságra” rezonáló környezet. „Szlovákiai magyar” környezetben ezért nem válhatnak „újítóvá” és „értékessé” a „szlováki­ai magyar” művek. Nem véletlen, hogy Cselényi és Grendel recepciós sikerét Tőzsér Árpád/4 egyértelműen a külföldi, tehát a magyarországi (illetve Cselényi kapcsán a Magyar Műhely-beli) áttörés képzetével társítja. Mindenki, aki „sikeres” lett, csak a tágabb, főleg magyarországi pozitív fogadtatás révén lett azzá. A „szlovákiai magyar” irodalmi kontextus egész egyszerűen túlságo­san „szűk” ahhoz, hogy „sikeressé” tudjon tenni műveket, alkotókat, értékeket. (Meg kell tehát kérdezni: létezik egyáltalán ilyen kontextus?) A SZAKADÁSOK II.

Next

/
Oldalképek
Tartalom