Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Kovács Sándor Iván: Apa és fia (Amadé Antal és Amadé László költészetéről (tanulmány)
Kovács Sándor Iván Szent Eszter napjának emlékezetűül / írtam még egy keveset." Ezt a keveset az utolsó strófában összesíti és ad jutalmul magának érte tizenkét selyemkeszkenőt: „Elküldött verseim: kétszáztizenkettő, / Amennyire írtam, talán meg nem vető; / Legyen is jutalma: el is szenyvedhető / Selyembűi keszkenyő, szíles, tizenkettő.” Szűz Mária-fohásza végén megint elszámol: „Versus N 328.” A vallásos énekek tükrébe tekintve ugyanazt a kedélyes, világiasan látó, magát könnyedén közlő és minduntalan kitárulkozó Amadét látjuk, aki előbb profán dalaiban szólt hozzánk. Sorra veszi a négy végső dolgot, de nem Nyéki Vörös Mátyás szigorával (Az négy utolsó dolognak megelmílkedísirül...). A játékos forma, a friss ritmus, az aktuális kiszólások elfeledtetik a borzalmakat. Az utolsó ítíletnek rettenetes napjáról nem a rettenettel, inkább azzal kelt figyelmet, amitől az ítélet elé álló hölgyek majd megfosztatnak: a kozmetikumokkal, ékszerekkel, párizsi és spanyol divatholmikkal, csemegékkel; „Drágo kenettel, Szagló eszközzel / Asszonyok nem futkoznak. / Köves függőket, Röszkető tűket / Hajokban nem dugdosnak. // Mondva cipellőt, Elvesztő szeplőt, / Mestert s orvost Párizsbúl, / Laiblis szoknyákat, Módi vállakot / Az ottvaló bótokbúl; / Trádort, tradoránt, caffét, badiánt / Nem hoz Spanyolor- szágbúl.” Mintha Faludi párizsi divatlevelét olvastuk volna Az örök tűzrül, a pokolrúl való harmadik emlíkezet megint szerzői gondokba avatja be olvasóját: „Vaj, honnand kezdjem, mely részit vegyem / Elő pokol kínjánok’? A legkézenfekvőbbet veszi elő: Nyéki Vörös Mátyást. Az ő békái, férgei, „megtömt skorpiói” (vö. „öszveszorulva, mint herint nyomva”) kavarognak itt, de van a pokolra vetettek között egy-két pogány kolléga is: „Mint Virgilius, Úgy Ovidius / Verseit most siratja. [...] // Vitéz Achilles, Elmís Ulysses / Kesergi pogányságát.” Sajgó Benedek pannonhalmi főapát, akit Amadé az istenes énekek kéziratos füzetének ajánlásával megtisztelt, régi híve volt az Amadéknak; reméljük, kedvvel ízlelgette az így „versező” Amadé paraszt-haraszt, fólt-tót, torokgyík-szaporodjík, föld-zöld, füst-ezüst, tata-Tata típusú közhelyes, illetve sajátképi rímeit, kedves travesztációít. A tata ugyanis az Atyaisten (erre rímel a városnév Tata); de a pápától koronát kapott lengyel király is csak megmagyarosított „Miska”. Kiváló darabja az isteneseknek a Koháry-vers (az Ez világot senki által nem érte:..) vezetőzsinórját követő A világ csak hívság, éppen csak múlandóság. Amadé kereskedője (Kohárynál a prókátor), vitéze, parasztja XVIII. századi karakterek: a kalmár a ravasz görög, a katona a csillog-villog-dísz-huszár (vesd össze Amadé László toborzójával), a pór az éhes, szomjas, számító, hazudozó. Az 5. istenes vers a ’szent királyaink’ típusból való, elnyújtott, de praktikus összevonással: Szent István [...] és Szent Imre [...] életének csekély leábrázolása. Szövegválogatásunk* Amadé Antal világi költészetére koncentrál (és a terjedelem szorításában kényszerű kihagyásokkal karcsúsít; 77 versszakból pl. 24-et vesz fel). Dicsérjük Amadé ízlését: a Viniczay Jóbné Ebergényi Eszter esküvőjére remekelt, nagyobb mérvű Szent Észter-kompozíciót — ami végig leköti érdeklődésünket — nem sorolta istenes ciklusába, hiszen a Szent itt csak • Utalás az OSIRIS Kiadó Barokk kori szöveggyűjteméye II. részére „megjelenik 2000 elején”, ahol ezeknek a filológiai esszéknek a változatai bevezetik a szövegeket.
