Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: (Beszélgetés Sütő Andrással)
Beszélgetés Sütő Andrással gyermekkori emlék az említett könyv megírásának idején, 1974 táján? Mert akkor másodjára is ordas idők zúdultak ránk. Újfajta hatalom működtette az álomhivatalokat, azaz: cenzúrát, állambiztonsági hivatalt, káderosztályokat, besúgók hadát s mi mindent! Szerénytelenség nélkül mondhatom: egyedül csekélységemre háromszor három, összesen kilenc lehallgatókészüléket pazaroltak — marosvásárhelyi lakásunkon, a szerkesztőségben, és sikaszói hétvégi házunkban. Erről más alkalommal bővebben szóltam, írtam is egyet-mást. Nem kell hát folytatnom annak történetét, hogy miként osztozkodtunk a csillagokon. * Pusztakamaráson, az író szülőfalujában temették el egykor Kemény Zsigmondot. Ez a külső körülmény, adat jelentett-e valami indíttatást későbbi pályáján, vagy mindinkább Tamási Áron, Móricz Zsigmond fogta a kezdő író kezét? — Szóval annak a pusztakamarási jobbágyivadéknak a kezét — a báró fogta-e? Nem fogta. Több okból is. Iskolai könyvtárunk százkötetes volt. Kemény Zsigmondtól benne semmi sem. De nem tanították őt nekünk a nagyenyedi tanítóképző alsó tagozatán sem. Négy évig voltam a diákja a Bethlen Kollégiumnak. Ezután átiratkoztam a kolozsvári Református Kollégiumba. Ott — 1945—49 között — a nyugatosok s az ún. népiek rántottak magukhoz. Zsigó báró munkáival sok évvel későbben kezdtem komolyabban foglalkozni. Itt most — megértést kérve — elkanyarodom a beszéddel. Nem látom sok értelmét annak, hogy klasszikusok, mesterek rám gyakorolt hatásáról szóljak. Kit érdekel az? Ha ezt a mi beszélgetésünket valaha is elolvassa valaki, tán hasznára lesz, ha arról mondok el egyet-mást, miként próbáltam megtörni a több évtizedes hallgatást, jeges közönyt, mely Kemény Zsigmond körül kialakult volt Erdélyben. Hosszadalmas történet ez Ott kezdem el, hogy 1949 márciusában szülőfalumból is elhurcolták a földbirtokosokat. Köztük báró Kemény Bélát és feleségét, báró Kemény Gézát és családját. Ez utóbbi kertjében nyugszik a regényíró, az 1875 decemberében elhunyt szellemóriás: Kemény Zsigmond. Míg otthonuk volt: emlékét gonddal ápolták a leszármazottak, de miután Kolozsvár pincéi és alagsorai elnyelték őket, és kastély, kúria, park és szántó, gyümölcsös közprédává lett, kiderült, hogy „forradalmi cselekvés” ürügyén sírgyalázókat is futni hagy a törvény. Kemény Zsigmond sírkövét ledöntötték, márványoszlopát valaki ellopta, végleg eltüntette. Ekkor, mint bárki más, én is szabadon bolyonghattam a feldúlt sírkertekben, a tarvágás folytán megsemmisült arborétum, fenyves, gesztenyés tönkmaradványai között. A rontás hosszadalmas volt, a romlás mai napig tart. Döbbenetes emlékem: a máglya, amely Kemény Zsigmond munkáinak első kiadásait, halála után Budapestről hazamentett kéziratait, leveleit, a 48-as szabadságharc becses dokumentumait elemésztette. Román katonatisztek rakatták azt a máglyát, hogy Kemény Béla több ezer kötetes könyvtárának írmagja se maradjon. — Menjünk, fiam, állítsuk talpra Kemény Zsigmond sírkőtalapzatát — szólt apám az ötvenes évek elején. Mentünk, mások is mellénk szegődtek, presbiterek, megrendült magyarok, helyére állítottuk a ledöntött követ, aztán minden lehetséges módon közhírré
