Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Mándy Iván: Elősző helyett, Mit akarhat egy író? (tárca)

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM

Mátyás tér — Károlyi-kert — Egyetem utca. — Meddig tartott ez?

Egyszer csak vége volt.

A ház, ahol Schöpflin olvasott, elrepült. A kis utca, a Franklin felé, kibicsaklott, a Károlyi-kert megöregedett, az egyik sarkában egy időben sírdombok voltak, valóságos kis temető.

Egyszer Németh Lászlót láttam jönni ezen a kis utcán. Leült egy padra a Károlyi-kertben, írni kezdett egy könyv fedelén.

Órák múlva jöttem vissza. Ő még mindig ott ült és írt.

Dolgozni kell — nincs más. Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz.

Mit akarhat egy író?

Fent, az emeleti szobában a családfő. Évek óta nem jött le a többiekhez, évek óta nem akarta őket látni. Azok meg odalent élték a maguk életét. Közben egyre csak azt hallották, ahogy az öreg odafent járkál. Ilyenkor összenéztek, de szólni nem szóltak egy szót se.

Ibsent olvastam akkoriban, többek közt a John Gabriel Borkmant. Ez élt bennem meglehetősen élénken, amikor meg akartam írni a család nagy öregjét.

A Tisza Kálmán tér hátsó sétányán járkáltam. Azon gyötrődtem, hogy az öreget egyszer mégiscsak lehozzam a családhoz. És akkor jön a nagy jelenet. Valami olyan leszámolásféle.

Hetek teltek el, hónapok. A tér sétányán kinyíltak az orgonák, de a család nagy öregje nem tudott lejönni. A darab cselekménye nem mozdult. Azok, akik lent éltek, teljesen elszakadtak az öregtől, aki egyre magányosabban, egyre elvadultabban járkált odafent.

És járkál mind a mai napig. Az idők végtelenjéig.

Mert már akkor kiderült valami. Nem tudok cselekményt bonyolítani. De még csak elindítani se tudok. Ezt aztán vállalnom kellett.

Belekezdtem egy mesejátékba. Ez is elakadt. Egyszerűen nem mozdult a fantáziám.

(És hogy közben jelezzem az időt: éppen akkor hagytam abba az ötödik gimnáziumot. Nem volt más, mint egy duplafedeles füzet, az Ibsen-kötet, a Klasszikus Regénytár és a Tisza Kálmán tér.)

Tehát már a kezdet kezdetén azt is be kellett látnom, hogy a fantáziám se működik. A döntő dolgok hamar kiderülnek.

Maradt a megfigyelés.

Maupassant-ról hallottam valamit. Talán éppen Flaubert tanácsolta az ifjú Maupassant-nak. Figyelj meg egy fát egészen addig, amíg nem különbözik a világ valamennyi fájától.

Komolyan vettem a dolgokat. (Ma is komolyan veszem a dolgokat.)

Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék kis fa volt a téren. Sehogy se akart különbözni a többitől. Még sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe.