Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Cselényi László: A posztmodernek elődei, (Örkény István, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós portré)
KORTÁRS MAGYAR IRODALOM megdöbbentett a témája: egy haldoklás leírása, tévékamerák előtt. Akkor még senki nem sejtette az író betegségét. „Végső magányunk perceit is kisajátíthatja a technika; utolsó sóhajtásunk megörökíthető, sokszorosítható, többféle hullámhosszon és akárhány csatornán sugározható, milliók képernyőjére rávetíthető. Szereppé válhat egyetlen őszinte gesztusunk: agóniánk... Ezt a szerepet, három ember búcsúfelléptét próbáltam megírni. Egyszerű, ismerős alakokét, amilyenek százával járkálnak körülöttünk. Nem történik velük se más, mint mindannyiunkkal, ha majd üt az óránk, de ami történik, ővelük másképpen történik, erről a másról szól a kisregény.” Mándy Iván „Valaha neki is volt neve. Miért éppen neki ne lett volna? Csak aztán szétfoszlott, mint egy darab papír, amit előbb összegyűrnek, majd apró darabokra tépnek. Most már csak úgy szólították, ha lejött a lépcsőn Habácsné pincéjébe Szervusz Csempe-Pempe.” Egy ilyen tipikus nekifutással kezdődik a talán legtipikusabb Mándy-írás, A pálya szélén c kisregény. S van-e tipikusabb, mándysabb név, mint ez a Csempe-Pempe? A kisregény 1963-ban jelent meg, abban a nevezetes esztendőben, melyben a Húsz óra, a Hideg napok, s még egy pár jelentős magyar próza, s csak keveseknek tűnt föl kivételes helye, ahogy mindmáig nincs, érzésem szerint, megfelelően értékelve, a különben újabban nagyon is fölértékelt Mándy-életműben. Egyetlen kivétel: a főleg belőle táplálkozó Sándor Pál-film, a Régi idők focija. „Mándy Ivánt jól meg kellene rúgni, hogy megtanulja, mit kell írnia. Az egykori Csillag főszerkesztője közölte így velem szíves és nevelő szándékú véleményét, még abban az időben, amikor hazai pályafutása a zenitjén volt” — emlékezik Lengyel Balázs, az egykori Újhold szerkesztője, melynek köréhez Mándy is tartozott. S ez bizony csak egy volt a Mándyt elmarasztaló vélemények közül, melyek következtében szerzőnk, s az egész Újhold-kör évekre, évtizedekre kiszorult a magyar irodalomból. De kiszorult-e valójában? Említettük A pálya szélén c kisregényt s a belőle készült filmet. Már ezt megelőzően, az ötvenes évek végén megjelent egy másik remek elbeszélés, a Fabulya felesége, aztán következett a Régi idők mozija, a Mi van Verával'?, a Mi az, öreg?, a Mélyvíz c színdarab, s a belőle készült Szabadíts meg a gonosztól c film, a Tájak, az én tájaim c. gyűjtemény, az Egyérintő, s számtalan egyéb Mándy-remek, ifjúsági regényeiről, hangjátékairól nem is szólva. Mi volt hát mégis a Mándy-hiány, a legenda oka? Az, hogy Mándy, ha nem tartozott is a tiltott kategóriába, csak a tűrtek közé tartozott. „Diákkoromban futtballista-karrierről álmodtam. Korán kiderült: a kerek labdához semmi tehetségem. Elkezdtem írni. Tizenhat-tizenhét éves lehettem, mikor egy fejelőmérkőzésen valamit észrevettem. Öreg csavargó ment át a téren, leült a padra és elaludt. Ez lett az első novellám. Ezzel rábukkantam az alaptémára, vagy még inkább: az alaptéma talált meg engem. Hőseim azóta is jönnek, legyintenek, elalszanak” — írja szerzőnk az Egyérintő végén. S így
