Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - Százdi Sztakó Zsolt: A remete és a vándor (tárca)

Százdi Sztakő Zsolt

A remete és a vándor

A hegyen túl, magányos viskójában élt a remete. Már nagyon öreg volt, olyan öreg, hogy jó ideje az éveket se számolta. Egyik tavasz jött a másik után, egyik ősz múlt a másik után. Minden télnek úgy vágott neki, hogy ez lesz az utolsó, de aztán a tavasz érkeztével valahogy új erőre kapott. Olyan régóta élt már az erdőben, hogy eggyé vált vele, és ahogy változtak annak arcai, úgy változott ő is. Ősszel együtt élte meg a fákkal lombjuk elvesztését, hogy aztán télen egy kicsit ő is meghaljon, és tavasszal új erő költözzön belé is. Mégis az őszt szerette a legjobban. Nem volt még egy évszak, ami ennyi arcát mutatta volna: ősz elején, amikor a nyár égető heve megszelídülve az utolsókat leheli, aztán az egész évi munka gyümölcsének a betakarítása, majd ahogy az első fagyok megcsipkedték a fák leveleit, az egész erdő pompás színkavalkáddal gyönyörködtette a szemlélőt, és végül a lombjukat hullató fák eleven szőnyeget terítettek az erdőjáró elé. Ilyenkor kiült a viskója elé, és gyönyörködött az ősz színeiben, vagy egyszerűen csak hallgatta a hegyről idehallatszó zsivajt, a hegyen munkálkodók vidám kacagását, önfeledt rikkantásait. Már régóta nem volt jó se a látása, se a hallása, ezért inkább képzelte, hogy látja és hallja ezeket. Ült a pádon, amit egykor maga faragott ki egy farönkből, és azt képzelte, hogy látja és hallja mindezt, de valójában semmit se hallott, hanem csak a saját emlékei elevenedtek meg, azok az emlékek, amelyekről már rég úgy hitte, hogy elfelejtette. Hallgatta egy régen letűnt kor hangjait, amelyek már olyannyira megkoptak, hogy a hozzájuk tartozó kép az enyészeté volt, és élvezte a természet kései ajándékát, a késő őszi jótékony napsütést. Ekkor érkezett a vándor. Leült az öreg remete mellé a padra, és vele együtt hallgatott.

— Honnan jössz idegen?

A vándor sokáig nem válaszolt. Messzi vidékeken, ahol az emberek nem is hallottak erről a helyről, ott jártam. Idegen emberekkel beszéltem, akiknek nem értettem a nyelvét, és rájöttem, hogy a szavak sokszor fölösleges kölöncök, amelyek éppúgy akadályozzák a megértést, mint amennyire segítik azt, hiszen minden egyes szóhoz annyi tévképzet kapcsolódik.

— Öreg vagyok, hosszú évtizedeket éltem le itt, amelyek nyugodtan beillettek volna akár évszázadoknak is, de érzem, hogy a következő tavaszt már nem érem meg. Nem félek a haláltól, de félek, hogy az az erdő velem együtt fog meghalni, mert az ember a környéken már mindent elpusztított, beépített, és ez az erdő is csak azért menekült meg, mert én itt élek, és az emberek azt beszélik, hogy én vigyázok erre az erdőre, és félnek is, mert állítólag manócskák és erdei tündérek vannak a segítségemre, a vadak fölött